Azt gondoltam...

Azt gondoltam, ha felnövök majd, még több dolgot elérhetek. A legmagasabb ágon integető, finomnak tűnő gyümölcsöt. A gyönyörű kagylót, mely a homokban rejtőzik. Ha csak egy kicsit jobban kinyújtanám a kezem... azonban... ahogy az emberek elkezdik élni az életüket, nem nyújtják kezüket többet az ég felé, nem tárják ki az értékes szívüket, zavartan figyelmen kívül hagyják a legmélyebb vágyaikat.

A csendes emberek...

 
A csendes emberek mindig figyelő emberek. A hallgató emberek mindig többet hallanak meg, mint a saját hangjuktól mámorosak.
 

(Szepes Mária)

A magány burok...

A magány burok. Édes, finom és tiszta levegővel teli burok. Hogy a magány szenvedés volna? Ugyan már! Szenvedés a nem kívánt emberek közelsége, a nem vágyott társaság. Az, amikor a másik úgy szívja el belőlünk az energiát, mint ahogyan az erdő fáinak sűrűn növő indái szívják el a fák elől az életet adó nedvességet. A magány boldogság. Annak boldogsága, hogy jóban vagyunk önmagunkkal.

 
(Tomán Edina)

Amikor kislány voltam...

Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni... 

 (Truman Capote)

Az egyedüllét...

Az egyedüllét soha vissza nem térő alkalmat kínál arra, hogy a belső csendben az ember végre meghallja saját, igazi hangját. Ez a belső hang gyógyító és vigasztaló, akár sorsfordító változtatásokat képes elindítani az életedben!

 

(Rácz Zsuzsa)

Csak én...

Csak én hordozom arcod itt benn,
Csak nekem vagy te minden, minden
S tied vagyok mindennél jobban.
Az izzó, drága bélyeget,
Amit szemed rám égetett,
Hordom fájósan, boldogan, titokban...

 

 

(Lányi Sarolta)

Maga nem akárki...

Maga nem akárki. Ha valaki nem akárki, akkor az maga. És különösen nem nekem. Olyan, mintha a hétköznapjaimat végigkísérő belső hangomnak a második szólama lenne. Párbeszéddé változtatta a belső monológomat. Gazdagabb lett magától a lelki életem.

(Daniel Glattauer)

Legyek...

Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.

 

(Reményik Sándor)

Kezed halk érintésére...

Kezed halk érintésére
Szívem bilincse lepattan,
S ujjongó szavak születnek
Arra, ami mondhatatlan.
 

(Rabindranath Tagore)

A valóság...

A valóság nemcsak az, amit a szem lát, és nemcsak az, amit a fül hall és a kéz meg tud fogni, hanem az is, ami rejtve marad a szem és a tapogató ujjak elől, és csak annak fedi fel magát néha, egy-egy pillanatra, aki a lelki szemével keresi, aki belülről tud figyelni és hallani, és képes a gondolataival tapintani.
 
(Ámosz Oz)