Ha velem vagy...

                                                                                  

Ha velem vagy
szomorú szívvel hajnalodik
várakozna még az éjszaka
hogy betakarjon bennünket -
vágyainkban hullámzik a tenger
szemedben kacagnak az álmok
mert a valóság ezerarcúbb
mint a legszebb látomás:
maradj velem mindhalálig.

 

(Nagy István Attila)

Vannak boldog könnyek...

Vannak boldog könnyek, fájó mosolyok, mindig lesznek szerelmek, míg a föld forog. Az élet szép, de élni tudni kell, az élet egy harc és benne győzni kell!

 

(Anatole France)

Az, hogy "nincs"...

Az, hogy "nincs", hogy "elveszett", hogy "elhagyott", hogy "elmúlt" - fáj. Nagyon fáj. És mégis: lehet ez a fájdalom szép is.

 
(Müller Péter)

Néha szeretnék...

Néha szeretnék
melletted lenni
nem lángolni, nem égni
nem szeretni
nem térdelni előtted
és vallomást tenni
csak nézni szép szemed
érezni illatod
s hallani lélegzeted
midőn a láthatatlan lég
benned életet teremt
csak nézni...

s akkor
könnyebb lenne az élet
akkor kicsit érezném
hogy élek.

 

 

(Őri István)

Legszebb emlékemnek...

Legszebb emlékemnek megmaradt a szád.
Nem azért, mert csodásra faragta
Egy michelangelói véső,
Hanem mert örök-örökül hagyta
Megértenem, mit jelent: - Késő! -
Későn találtál meg, későn szerettelek,
Későn engedted meg, hogy elfelejtselek.

 

(Kálmán Mária)

Aranyosi Ervin: Adj hálát reggel

Aranyosi Ervin:

Adj hálát reggel

Adj hálát reggel az ébredő világnak,
- örökbe kaptál egy újabb szép napot.
Engedd az érzést áradni szívedben,
szeresd hogy itt vagy, e föld az otthonod.
Hallgasd a dalt, mely apró madaraknak
hálával teli, reggeli éneke.
Engedd a nap tiszta fényét szobádba,
s ne kérdezd, ember nélküle élhet-e?
Öltözz fel szépen, ünnepi ruhába,
a mosoly arcodon, ékszered legyen.
Tükrödön csillog szemed ragyogása,
hagyd, hogy a látvány boldoggá tegyen!
S ha tetszik mindez, mosolyogj magadra,
s érezd a lelked, magasabbra emel.
Tartsd ezt a mosolyt meg egy egész napra,
mert aki rád néz ennyit megérdemel.
Hagyd hogy a mosoly átterjedjen másra,
- jó érzésed csak fokozódni fog -
a szeretet ilyen, apró kis sugára
teheti szebbé a hétköznapot.

Nagy István Attila: Hányszor voltam

Nagy István Attila: Hányszor voltam

 

Hányszor voltam reménytelenül elveszett,

olyan, mint akit a félelem űz,

s nincs menedéke sehol.

Hányszor futottam valami elől,

ami körvonalazatlanul égette a szívem,

de hiába volt minden.

Mert amit nem lát az ember,

csak belülre rajzolja a képzelet,

attól nem szabadulhat.

Ott voltál mindenütt,

s én úgy tettem, mintha nem így lenne,

mintha lenne más,

melletted egy szívdobbanás

az utolsó lélegzet -

nélküled.

 

 

Jóságos kábulat...

Felnőttel is megesik néhanap; olykor-olykor a nagy cinikusok is azon kapják magukat, hogy olyan magától értetődő bizalommal fogadnak be valakit, mint kölyökkoruk óta sem. Valami furcsa, jóságos kábulat ez: a szem tágra nyílik, hogy többet elnyelhessen, a szív és a lélek összekoccanás nélkül, egyként éli át a szeretet áramlását, e keringés nagyszerű melegségét.

(Vavyan Fable)

Szemeidnek tündöklő fénysugára

 

Aranyosi Ervin: 

Szemeidnek tündöklő fénysugára

 

Szemeidnek tündöklő fénysugára,

megolvasztotta fagyott szívemet.

Rám találtál hát végre, valahára,

s örül a lelkem, hogy végre itt lehet.

 

A zord idő, mint látod, szertefoszlott,

ami csak bántott, faképnél hagyom.

A magány csak egy összeomló oszlop,

mely eltakarta tőlem a napom.

 

A világosság szívemben elárad,

a vér eremben száguldva lohol.

Szemed fénye, testembe gyújtva lázat,

 

lüktetve újabb dallamot dobol.

Folyó a vágy, mely áttöri a gátat,

a szerelem már lelkemben honol.

Szilágyi Hajnalka: Összefonódva...

Szilágyi Hajnalka: Összefonódva...

 

Két kezem nyújtom feléd ,

látod tenyerembe zárt csupasz létem?

Nézd, azokat a kusza vonalakat,

tudod, nem hazudnak...

csak kanyarognak csendben,

s morzsolódnak rajta az évek,

mutatják honnan indultam,

s utam valahol, egyszer véget érhet...

 

 

Apró kacatokat rejtegetnek...

a keskeny arcú hold sápadt fényeit

könnyekbe izzadt hideg párnákon,

ezer átokkal körbefont üvöltő éjeket,

hol csak a reszkető szél lengette

holt ritmusban táncoló csendem.

 

 

Most végtelen hömpölyög a világ

egymásra feszül kiáltva a nap, az éjjel,

a homály lassan köddé fénylik az úton,

ahogy eljátszik mögöttünk a múló-idő.

Az ásítozó éj medrébe vetkezzük

száműzetésre ítélt lidérc-magányunk,

s látjuk a kifeszített folyó tükrébe simulva

jelenünkben toporgó holnap-álmunk.

 

 

Kapaszkodunk a tajtékzó fénybe,

hogy ne legyen több zuhanás.

Ólomüvegén keresztül az ég

szivárvány-ködöt szitál ránk.

A nyújtózkodó puha sötétben

tenyerem tenyeredbe zárom,

homlokod mögé bújtatom a lelkem,

hogy a te szemeddel lássam a világot.

 

 

S újból elindulunk

a csendben kanyargó vonalakon,

tudjuk, már nem hazudnak...

szelíd csönddé olvad szerelmünkben

újra az ezerarcú nyár,

hisz' egykor nekem adtad álmaid,

s utunk is csak együtt érhet véget...