Kormányos Sándor:Valaki..

 

 

Valaki..

A múlt ködén át, egy régi nyárból
valaki sűrűn látogat,
valaki, aki őrzi még
az elfelejtett álmokat.

A csöndek útján jön, visszahozza
az elveszett nyarak dalát,
az egek tiszta kék szemét,
a mezők bársony illatát.

Ha éjszakánként ölelve ringat
tűnődő álmok sóhaján
rebbenő szemmel álmodom,
hogy egyszer felébreszt talán...

(Kormányos Sándor)

Ölelő karok

Ölelő karok

 

Ölelő karok

szelíd ringatásában

megáll az idő

szívünkben égő lobogás

percekből órákká váló

hallgatag lelkünkben

tűzvarázzsá érő csoda

mely nem szűnik meg

soha

hajad selyme

a szivárványon

ott ragyog

átmegyünk

lelkünk hídján

boldogok

csak ott leszünk

 

(hifimiki)

Magamban megtaláltalak ...

Paudits Zoltán: Magamban megtaláltalak ...


Több ezer életen át
bennem élő szerelem,
a kapukon áttörve
megpihen a szíveden.

Több ezer életen át
bennem dúló fájdalom,
szertefoszlik a fényben,
felolvad ajkadon.

Több ezer életen át
felsíró, vérző sebek,
összeforrnak,gyógyulnak,
ha érzik meleg kezed.

Több ezer életen át
hívtalak és vártalak,
s lelkem mélyére úszva
magamban megtaláltalak.

A lelkek megérzik egymást...

A lelkek megérzik egymást, ha más-más testbe vannak is helyezve,
- megérzik, hogy együvé tartoznak.
 

(Gárdonyi Géza)

Amíg őrzöl valakit a szívedben...

"Amíg őrzöl valakit a szívedben, addig nem veszíted el soha, soha..."

Nincs annál nagyobb öröm...

Nincs annál nagyobb öröm, mint amikor egy másik embernek felcsillan a szeme és rád mosolyog, mert boldog, hogy láthat téged. .

Vázsonyi Judit:Jöjj el

Vázsonyi Judit:Jöjj el

Ajkamon ég a szó...
hadd legyen szárnyaló!
Szívemben a vér pezseg,
kiáradna csak Neked!
Lelkem lelkedhez forrna
és Tebenned dalolna,
sejtjeimben már él
a vágy Érted zenél
és izzik a tűz,
ami Hozzád űz,
és vers sem kell,
ha Téged nem ér el,
ha Téged nem hoz el,
hogy légy közel,
jöjj el!
Tiéd a szeretés,
a boldog nevetés,
csak nyúlj és vedd el
mind, ami kell!
Tiéd az érintés
a forró ölelés,
csak nyúlj és vedd el,
mind, ami kell!
Neked tárul a szív
és az öl Téged hív,
hát jöjj el
és vedd el!

A szépségről

A szépségről

Csupa álombeli dolog jut eszembe, ha a szépségre gondolok. Talán mert olyan megfogható és megfoghatatlan egyszerre az a harmónia, ami a szépség mély zengésű dallamában, ragyogó fényű méltóságában megjelenik. Amikor az ember álmodik, annak a fajta tökéletességnek lehet tanúja, amit csak a képzelet ezüstcérnával varrt folyamai hozhatnak létre, ezért az élmény kissé távoli. S bár álmodni jó, én szívből rajongok a hétköznapi élet apró szépségeiért is, melyek könnyen elérhetőek ha az ember figyelemmel fordul feléjük.

Számomra minden reggel szép, az ébredést követő percek pedig különlegesek. Az a leheletnyi luxus teszi őket azzá, amit abból a lehetőségből varázsolok, amivel a kávézás és a hozzá társuló látvány, illat és ízvilág finom élménye ajándékoz meg engem. Mivel megszállottan szertartásos vagyok, a kávémat gyönyörű krémszínű porceláncsészéből fogyasztom. A tetején finom, légiesen könnyű habbal, s ahogy a csészét az ajkaimhoz emelem a meghitt pillanat szépsége megtölti lelkemet. Különösen értékesek és  fontosak a napnak ezek a percei, mivel azt a vágyott örömöt dédelgetik minden rezdülésükben, hogy magammal foglalkozom, időt szánok önmagamra s lelkileg táplálom magam.

Csakúgy, mint amikor elragadtatással nézem a táncosok  kecses, finom mozdulatait a színpadon.
Szenvedéllyel, szívvel, harmóniával töltik meg a teret, s élvezzük, ahogy az ösztönös élmény átadásával, befogadásával áthidaljuk a köztünk lévő távolságot. Egyetlen érzésünk az ámulat, ahogy az élmény vakmerősége magával ragad, felemeli s gazdagítja lelkünket. A művészet minden ága a szépség szolgája, s mert nyelve egyetemes, mindenki egyformán, bőséggel meríthet belőle.

De a természet szépsége is magával ragadó. Engem leginkább a tenger titokzatossága, egyszerre gyengéd és félelmetes ereje kápráztat el. Szeretek elidőzni egyedül a parton s nézni a kékes messzeséget, a kunkori bárányfelhők virgonc seregét s ahogy a nap gyémántporral szórja meg a hullámokat. Érzem a sós víz illatát, frissességét a bőrömön, hajamon a lágy szellőt s lassan feltöltekezem vele. A tenger a szememen keresztül áramlik belém, lüktetve zubog az ereimben, együtt dobog a szívemmel, s ha eggyé váltunk csukott szemmel hallgatom tovább a hangját, ritmusát. Azonban a szépséget a világ mégiscsak a nővel azonosítja. Hiszen egyedül a nő képes arra, hogy belülről fakadó finomságával, eleganciájával, harmóniájával, mosolyával beragyogja a  hétköznapokat és megajándékozza mindazokat, akiket körülvesz. S ha belső ragyogása külső kifinomultsággal párosul,az esztétikai élmény csodálatot, rajongást és hódolatot vált ki a világból.

Ám a szépséget annak teljességében csak a szerelem írhatja le, mert az őszinteség, az inspiráció, a szenvedély, a csendesség és a szív tölti meg tartalommal. Legszebb az a pillanata, amikor a szerelmünk szemébe nézünk. S bár jóllehet a világ szemében nem mi vagyunk a létező legszebb emberek, egymás számára mégis tökéletesek vagyunk, mert nem a precízen metszett vonások, a tökéletes arányok, a távolságtartó, hideg szépség tesz minket azzá, hanem a szerelem melegsége.

Egymás szemébe nézünk és csodát látunk. A szemed tükrében magamat látom úgy, ahogy te látsz engem. Királynő vagyok. A hajamon varázslatos csillagpor ragyog, a szemem tündöklő gyémántként szikrázik, ajkaimon rózsaszirmok nyílnak, s te a tekintetemben elveszve úgy hiszed az egészet csak álmodod...

Írta: Agatha Seymour

Baranyi Ferenc: Küszöbön

Baranyi Ferenc: Küszöbön

Akihez soha nem futott nő
karját kitáró repeséssel,
az még soha nem érkezett meg,
csak megjött mint az álom éjjel;
akihez nem szaladt, ki várt rá,
amikor a küszöbön feltűnt -
nem érzi, hogy nincs egyedül, csak
azt érzi, hogy magánya megszűnt.
.... Repültél hozzám s felborultak
a székek szinte körülötted,
a tárgyak józan sorfalát szép
suhanásoddal szétsöpörted,
jöttem, dobolt a lázas expressz,
a szívverésem nem kevésbé,
s elémfutásoddal avattad
betoppanásom érkezéssé,
jöttem száz mérföldön keresztül,
de az a két vagy három méter
- amit utamból visszaadtál -
mérföldek ezreivel ért fel,
az a táv, az a semmi - pálya
amivel megröviditetted
utam hozzád, az méri hosszát
lemérhetetlen közelednek.

Szerelemről

 

Szerelemről

 

Azt hiszem a létező legnehezebb vállalkozások egyike a szerelemről írni. Évszázadok óta próbálkozik az ember, hogy szavakba zárja, a nyelvi kifejezőeszközök teljes kelléktárát bevesse, befogja és keretekbe erőltesse azt a felülmúlhatatlan, felszabadító, varázslatos érzést amikor szerelemesek vagyunk.

 

 

Számomra sem könnyű vállalkozás mert a bennem kavargó érzések és gondolatok kizárólag az én ereimben élnek, lüktetnek. A papírra vetett szavak pedig, amikkel az olvasó találkozik csupán egy szöveg. Az író nem kis feladata a kettő közötti hidat oly módon megépíteni, hogy azon keresztül elindulhasson a képzelet vagy az olvasó saját élményei oly élénkké váljanak, hogy hevesebben dobogjon a szíve... Ezért én nem is  ezt teszem. Csak a magam női szerelem verzióját próbálom megfogalmazni, azt, ahogy ezt én, egy mai nő megélem.

S hogy miért épp a szerelemről írok? Nos, ennek abszolút női oka van. Önzésből teszem s ártatlanul. Na meg azért, mert hiányzik a világból a nagybetűs szerelem. Szerelem nélkül pedig hanyatlik az élet. A szerelem teljesség. Benne van minden jó és minden rossz egyaránt, szépség és mocsok, ki mit hogyan él meg, odaadás, elfogadás, önmagunk elvesztése és megtalálása.
 
A szerelem extrém sport. Az egyetlen, amelyet kivétel nélkül mindenki kipróbál. Önként veti bele magát, holott pontosan tudja szíve körül nincs biztonsági háló, ami megvédene a nyolc napon túl tartó sérülésektől. Kitárt karokkal zuhanok én is, a titkaimat, gyengeségemet, esendőségeimet vállalva mutatom meg valódi önmagam,  nem játszom, nem taktikázom, ez minden, ami én vagyok.
És leginkább nő vagyok, gyenge nő. Mert milyennek is érezhetné magát egy szerelmes nő egy férfi mellett? Puhának, melegnek, befogadónak, örömtelinek, halknak, finomnak és áradónak. Olyannak, amilyen a nő valódi természete csak meg kell találni a hozzá vezető utat és a kulcsot. Aki rátalál, kincsre bukkan.
 
Mert bár mindannyian egy zárt világban, a saját univerzumunkban élünk ha megtaláljuk a párunkat,  a szexualitás örömteli mámorában kölcsönösen bepillantást engedünk és nyerünk egymás őszinte, titkos világába. Félelmeinket és vágyainkat elengedve tudattalanul megnyílunk s összeér a lelkünk. Biztonságban vagyunk. Elfogadom magam, megnyitom a szívem s azzal látlak téged. Nem külsőségeket, elvárásokat, hozzáképzelt, vélt, valós tulajdonságokat vagy a saját vágyaimat látom, hanem tisztán és egyszerűn azt a férfit, aki vagy. Veled vagyok, jelen vagyok és tiszta szívből szeretlek.
 
Ez az érzés nem egyszerűen egy szerelem. Ez a szerelem. Az az érzés, élmény, amit kultúrától függően őserőnek, belső tűznek, Istennel való találkozásnak, univerzális energiának hívunk. Erre a találkozásra vár mindenki egész életében. Csak keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy másik felük tükröt tartson Isteni lényük elé, és lángra lobbantsa a tüzet, amiben kiteljesedve, megélhetik valódi önmagukat és amiből erőt, energiát meríthetnek az élet nehezebb periódusaiban. Ez a szerelem örök. Nem múlik, mert nem keletkezik. Csak találkoznunk kell vele, hogy felismerjük és beteljesedik, amikor készen állunk. Ez a szerelem nem feltételektől függ. Akkor is fogjuk egymás kezét, ha távol vagyunk egymástól. Nem ragaszkodunk, nem függünk egymástól, szabadon, elvárásoktól mentesen éljük meg önmagunkat, egymást, és a szerelmet. Szabadon önmagunk lehetünk s a hétköznapok eme energiabőségében az élet minden területe újabb és újabb dimenziókat nyit meg előttünk. Egymás mellett teljesedünk ki, egymás által leszünk többek saját kreativitásunkban, aktivitásunkban és boldogságunkban. Felismerjük önmagunk végtelen lehetőségeit, táplálkozunk, alkotunk belőle s aztán belőlünk, kettőnk legjobb részéből egyszer csak megszületik a csoda...


Írta: Agatha Seymour