Ami valóban neked van szánva, ami valóban a létezésedet vagy a fejlődésedet szolgálja, és ami a lelkedhez szól, arról előbb-utóbb fel fogod ismerni, hogy a tiéd.
Onnan fogod tudni, hogy emeli a rezgésszintedet. Izgalomba hoz, motivál, örömmel tölt el, energiát ad, és valami olyan belső bizonyosságot ébreszt benned, amit nem kell megmagyaráznod senkinek. Ha egy másik emberről van szó, érezni fogod, hogy a lelketek számára természetes az egymáshoz kapcsolódás.
Nem kell feladnod önmagad, nem kell kisebbé válnod, nem kell könyörögnöd a szeretetért, a figyelemért vagy az elfogadásért. Nem kell folyamatosan bizonyítanod, hogy szerethető vagy. A valódi kapcsolódásban az energiák természetesen találkoznak, és nem egymás ellen, hanem egymást erősítve működnek.
De van valami, amire érdemes odafigyelnünk: sokszor éppen mi magunk állunk a saját boldogságunk útjába. Elfojtjuk a bennünk megszülető örömöt, a lelkesedést, a vonzalmat, a vágyat, mert félünk attól, hogy mit szólnak majd mások. Félünk a környezetünk reakciójától, a változástól, attól, hogy mi lesz a meglévő kapcsolatainkkal, vagy hogy milyen következményei lesznek annak, ha végre a saját érzéseinkre hallgatunk.
És tudod, mi történik ilyenkor?
Ha igaz az érzésed és tiszta a szándékod, az élet előbb-utóbb megmutatja, hogy kik azok, akik valóban képesek kapcsolódni hozzád, a gondolkodásodhoz, a fejlődésedhez és ahhoz az életenergiához, amelyben egyre inkább létezni szeretnél.
Aki mentálisan elég erős vagy lelkileg elég stabil ahhoz, hogy kapcsolódjon hozzád, az nem feltétlenül fog mindenben egyetérteni veled, de megpróbál megérteni. Melletted marad, keresi a közös utat, és ha kell, veled együtt fejlődik, felzárkózik hozzád. Nem akar visszahúzni, gátolni csak azért, mert a te változásod számára is változást jelent.
Aki viszont nem tud vagy nem akar veled tartani, az lehet, hogy eltávolodik, elfordul vagy éppen ellened fordítja a saját érzéseit. Azt mondja majd, hogy miattad szomorú, miattad gyenge, miattad változott meg az élete. Megvádolhat önfejűséggel, azzal, hogy csak mész előre, és nem veszed figyelembe, hogy a környezetedben mások mit szeretnének. Akkor is, ha Te tiszta szándékkal csinálod, nemcsak magadért, hanem érte (szüleidért, párodért, a gyerekedért… a családodért) is.
Ezek egészséges fejlődési szakaszok az ember életében, és ha gátolnak a fejlődésben, az csak azért van, mert ők nem képesek fejlődni, és nem akarják, hogy észrevedd a gyengeségüket, mert nagyobb a félelmük, hogy elhagyják őket, mint az életerejük, hogy veled tartsanak. Ellenállnak, bevetnek mindent, majd ha nem sikerül, inkább elhagynak, elválnak, megszakítják veled a kapcsolatot.
Pedig a legtöbb ilyen változást nem egyik napról a másikra meghozott, önző döntések előzik meg. Hanem komoly, halk, kedves beszélgetések, próbálkozások, kompromisszumkeresések, közös nevezőre jutási kísérletek. Sokszor hosszú ideig próbálod úgy alakítani az életedet, hogy közben senkit ne bánts meg, senkinek ne okozz csalódást, és mindenkinek megfelelj.
Csakhogy van, amikor hiába minden próbálkozás. A hozzád legközelebb állók addig nem hajlandók igazán meghallani vagy megérteni a vágyaidat, amíg nem teszel egy valódi lépést.
És itt jön a legnehezebb felismerés: nem lehetsz egész életedben mások boldogságának a biztosítéka a saját boldogtalanságod árán!
Nem önzés az, ha valaki pozitív szándékkal, fejlődni vágyva, új lehetőségeket keresve elindul a saját útján. Nem önzés az, ha szeretne többet megélni az életből, ha vannak vágyai, álmai, elképzelései, és szeretné megtapasztalni mindazt, amire belül késztetést érez.
Mert ha ezeket a vágyakat újra és újra elnyomod csak azért, hogy ne zavard meg a környezeted megszokott egyensúlyát, az egy ideig működhet. De meddig?
Az ember személyisége, vágyai, belső igényei nem szűnnek meg attól, hogy nem ad nekik teret. Előbb-utóbb utat törnek maguknak. Ha nem engeded megélni őket, feszültséggé, keserűséggé, fásultsággá, belső kimerültséggé válhatnak. A tartós önelnyomás pedig a testi-lelki jóllétedre is rányomhatja a bélyegét.
Lehet, hogy kívülről minden rendben van. Sok tervedet megvalósítottad. Elégedettnek látnak. De mi történik közben benned? Hol vagy te ebben az egészben? Mikor éltél utoljára úgy, hogy valóban örömmel vártad a következő napot? Ami nem egy utazás vagy esemény, hanem csak úgy a mindennapokat, a hétköznapokat. Mikor vártad utoljára örömmel?
Ilyenkor az akaratunkkal próbáljuk elnyomni azt, amit belül valójában érzünk.
Pedig a pozitív érzések, az öröm és a szeretet elfojtása ugyanúgy belső feszültséget teremthet, mint amikor a haragot, a dühöt vagy a fájdalmat zárjuk magunkba.
Gondolj bele: nemcsak a negatív érzéseink elfojtásával árthatunk magunknak, hanem azzal is, ha nem engedjük megélni a boldogságot.
Néha nem az a legnagyobb feladatunk, hogy megtanuljunk elengedni valamit, hanem az, hogy végre merjük megengedni magunknak azt, ami örömet ad.
Ne a félelmeid, ne mások elvárásai és ne a környezeted ítéletei irányítsák az életedet. Tanulj meg figyelni arra, amit a lelked jelez.
Mert ami emel, ami épít, ami önmagadhoz közelebb visz, azt nem kellene félelemből elutasítanod.
Ami valóban neked van szánva, ami valóban a fejlődésedet segíti, és neked szól, arról onnan fogod tudni, hogy a tiéd, hogy egyszerűen emeli a rezgésszintedet. Izgalomba hoz, motivációt ad, örömmel tölt el, és ami a legfontosabb: érezni fogod, hogy az a személy a lelked számára a legmegfelelőbb. Nem kell feladnod önmagad, nem kell lealacsonyodnod, könyörögnöd a szeretetért vagy a figyelemért, hanem a rezgések, az energiák természetesen összekapcsolódnak.
Szily Janka

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése