Szeretetért, szerelemért sóvárgunk, de be tudjuk egyáltalán fogadni?
Elsőre talán könnyedén rámondanánk, hogy persze, igen. Azonban jobban megvizsgálva, jelenleg nem ez a jellemző, nem ez az igazság.
A legtöbb lélek számára váratlan, nehéz befogadni a szeretetet. Kellemetlen érzések, diszharmónia, bizonytalanság és bizalmatlanság ébred ilyenkor bennünk, mintha a szeretet nem a természetes közegünk lenne, hanem valami gyanús, szokatlan rezgés.
Sokunk élettörténetében a szeretetlenség lett az alapélmény, ami lassan felülírta a létezés eredeti ritmusát. A szeretet áramlása megakadt, és nem az vált valóságunkká, hogy az emberek szépen bánnak egymással, elfogadnak, látnak, támogatnak.
A szeretetért dolgozni kezdtünk.
Azt hittük, ha többet adunk, majd kaphatunk is. Ha sokat teszünk, talán nem hagynak el.
Ez a túlélési működés azonban mindig kibillenti a szeretet rendjét: az egyik serpenyő túl nehéz lesz, míg a másik kiürül.
Fel kell ismernünk az adás és a befogadás közötti egyensúlyt. Természetessé kell tennünk a szeretet jelenlétét akkor is, ha valaha ennek az ellenkezőjét tanultuk.
El kell hinnünk, hogy megérdemeljük a feltétel nélküli jelenlétet, törődést, rajongást, azt, hogy valaki energiát tegyen belénk.
Újra kell írnunk a szeretet mintáinkat.
Újra kell tanulnunk olyan kapcsolódásokat teremteni, ahol a szeretet már nem félelmet kelt, hanem otthont ad.
Minden velünk kezdődik: a felismeréssel, hogy méltók vagyunk a szeretetre, és jogunk van jobb sorshoz, mint amit valaha láttunk.
Tiszta szívvel szükséges elindulnunk onnan, ahol nincs szeretet, és hálával befogadni minden helyet, embert és teret, ahol a szeretet természetesen áramlik felénk.
Héderváry Kovács Anna / Lélekutadat járva
A szeretet az a fény, amely minden árnyékot átölel és felold.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése