Szilágyi Hajni :
Csak veled...
Ha mondanád, hogy merre,
miért ez a sok lidérces álom,
fényeket szaggató látomás
a pokol felett dühöngő szélben.
Ha mutatnád az utat
a felhőkig érő hegyre,
hol tiszta fényű dal szól a
bús sziklákat életre keltő ringatásban.
Akkor talán egy pillanatra
megfordulnék, és hinném,
ha széttárom kezeim,
szirmokat bont tenyeremre a világ.
Törtszárnyaimmal egyensúlyozva
a világ felett keringne szétszakadt életem,
lennék sólyom, vadszirtek álmodója.
Talán nem félnék,
a sápadt, holdra üvöltő éjben szállnék,
szemedben élném rajzos álmaim,
megírnálak örök hűségként,
magamra fonnám ruhátlan valód,
körbeutazva őriznélek téged.
Szótlan.
Ahogy anyám őrzött
életnek, álomnak, halálnak
méhe ringató csendjében.
De nem mondod. Nem mutatod.
Félek, a csend
bőröm alá költözött,
csontig feszül bennem a kín,
hiába ordítok, megtorpantam.
Körülöttem a hajnal sírva omlik szét.
Betemetnek a letaposott évek,
osztoznék, de gazdagságom
az úton szétszórt szegénységem.
Már nincs mit ígérnem.
Kérlek, emelj a magasba. Most.
Nyisd ki két kezed,
s engedj szabadnak,
szélnek eresztett gondolatnak,
hogy bármikor visszataláljak,
ha pihenni vágyom, ha hiányod fájom,
melletted lélegezzem ki és be
életem, majd halálom.
A világ peremén létezem,
csillagtalan ég alatt billeg
a hiány az idővel, nincs ami
tartson, minden húz, taszít,
fanyar íz, ködben lélegzők,
lent, fent, már nincs távolság.
Tartsd magadban álmaim,
öleld vissza az embert belém,
a vágyat, a gyönyört. Az életet.
Adj levegőt. Tisztát. Még. Még.
A tél csupasz keze fonja
szívemre töviskoszorúját,
könnyeim válladra pihennek,
tedd arcomra arcod,
akarj hangja lenni írt betűimnek.
Légy kereszt, és én rád feszülök
szögekkel kivert, vérző álmaimmal,
nem szólok, ha fájok, csak
rejtsd el gyönge szívem, teleld át velem
bebábozódva azt a pillanatot...
amikor szemünkben játszott a nap
tüzek égtek, s lángra kapott
a rongyos múlt idő.
Azúrkékbe öltöztesd fel virágtalan lelkem.
Hozd vissza az ellopott nyarakat,
éleszd újjá az őszbe hajló sóhajokat
csiholj tüzet, őrizd a tavasz lángját,
sírd ölembe vissza
a zöldlombú öleléseket.
Látod, én hiába indulok,
mögöttem, tűnő lábnyomok.
Tar fák alatt fázom, minden félig kész
félig telt, halkan sír a sarokban
gömbölyödő gyermekkorom.
Pedig felettem is száz nap ragyog,
de már nem tudom milyen ízű, illatú
a megérkezés. Merre az otthon?
És ki vár haza? S én, kit várok haza?
Kezem reszket, elmaszatolt képzelet,
versben halok, és születek,
de most lélek vesztő ez a csend.
Nem tudlak megírni magamnak,
betűim rajzolatlan kuszaságok
nem talállak, hiába satírozom
szívemre árnyékod.
Lépj ki velem a fényre, akarj örök tavaszt.
Engedj magadhoz, hadd érezzem
kósza fényben lengő illatod,
engedd érintenem szád ízét.
Köréd fekszem, mint hullámok
az elhagyott szikla köré,
minden kék, minden szép,
könnyű lebegés.
Csak mondd utánam
a kimondatlan szelíd törvényt.
Hajtsd a hajnal lágy ölébe álmod,
suttogd számra a szerelmet,
tanulj értem, míg vagyok,
míg el nem halkul a világ zenéje.
A csend úgyis elárul majd minket,
megtagadva kitakarja szökevény szívünk,
hiába bújunk Isten csupasz tenyerébe,
csak összeroppanunk
a rácsokat szétfeszítve.
Hurkot ereszt testünkre
az elhagyott éjszaka,
lelkünk vadként szárnyal
időtlen tereken át.
Érj utol. Szeress.
Sóhajom pengeélen keringőzik
a hollótestű éjjellel.
Szeretlek.
Nem kell a szabadság nélküled,
én csak veled szerethetek szabadon.
Csak veled...
Ha mondanád, hogy merre,
miért ez a sok lidérces álom,
fényeket szaggató látomás
a pokol felett dühöngő szélben.
Ha mutatnád az utat
a felhőkig érő hegyre,
hol tiszta fényű dal szól a
bús sziklákat életre keltő ringatásban.
Akkor talán egy pillanatra
megfordulnék, és hinném,
ha széttárom kezeim,
szirmokat bont tenyeremre a világ.
Törtszárnyaimmal egyensúlyozva
a világ felett keringne szétszakadt életem,
lennék sólyom, vadszirtek álmodója.
Talán nem félnék,
a sápadt, holdra üvöltő éjben szállnék,
szemedben élném rajzos álmaim,
megírnálak örök hűségként,
magamra fonnám ruhátlan valód,
körbeutazva őriznélek téged.
Szótlan.
Ahogy anyám őrzött
életnek, álomnak, halálnak
méhe ringató csendjében.
De nem mondod. Nem mutatod.
Félek, a csend
bőröm alá költözött,
csontig feszül bennem a kín,
hiába ordítok, megtorpantam.
Körülöttem a hajnal sírva omlik szét.
Betemetnek a letaposott évek,
osztoznék, de gazdagságom
az úton szétszórt szegénységem.
Már nincs mit ígérnem.
Kérlek, emelj a magasba. Most.
Nyisd ki két kezed,
s engedj szabadnak,
szélnek eresztett gondolatnak,
hogy bármikor visszataláljak,
ha pihenni vágyom, ha hiányod fájom,
melletted lélegezzem ki és be
életem, majd halálom.
A világ peremén létezem,
csillagtalan ég alatt billeg
a hiány az idővel, nincs ami
tartson, minden húz, taszít,
fanyar íz, ködben lélegzők,
lent, fent, már nincs távolság.
Tartsd magadban álmaim,
öleld vissza az embert belém,
a vágyat, a gyönyört. Az életet.
Adj levegőt. Tisztát. Még. Még.
A tél csupasz keze fonja
szívemre töviskoszorúját,
könnyeim válladra pihennek,
tedd arcomra arcod,
akarj hangja lenni írt betűimnek.
Légy kereszt, és én rád feszülök
szögekkel kivert, vérző álmaimmal,
nem szólok, ha fájok, csak
rejtsd el gyönge szívem, teleld át velem
bebábozódva azt a pillanatot...
amikor szemünkben játszott a nap
tüzek égtek, s lángra kapott
a rongyos múlt idő.
Azúrkékbe öltöztesd fel virágtalan lelkem.
Hozd vissza az ellopott nyarakat,
éleszd újjá az őszbe hajló sóhajokat
csiholj tüzet, őrizd a tavasz lángját,
sírd ölembe vissza
a zöldlombú öleléseket.
Látod, én hiába indulok,
mögöttem, tűnő lábnyomok.
Tar fák alatt fázom, minden félig kész
félig telt, halkan sír a sarokban
gömbölyödő gyermekkorom.
Pedig felettem is száz nap ragyog,
de már nem tudom milyen ízű, illatú
a megérkezés. Merre az otthon?
És ki vár haza? S én, kit várok haza?
Kezem reszket, elmaszatolt képzelet,
versben halok, és születek,
de most lélek vesztő ez a csend.
Nem tudlak megírni magamnak,
betűim rajzolatlan kuszaságok
nem talállak, hiába satírozom
szívemre árnyékod.
Lépj ki velem a fényre, akarj örök tavaszt.
Engedj magadhoz, hadd érezzem
kósza fényben lengő illatod,
engedd érintenem szád ízét.
Köréd fekszem, mint hullámok
az elhagyott szikla köré,
minden kék, minden szép,
könnyű lebegés.
Csak mondd utánam
a kimondatlan szelíd törvényt.
Hajtsd a hajnal lágy ölébe álmod,
suttogd számra a szerelmet,
tanulj értem, míg vagyok,
míg el nem halkul a világ zenéje.
A csend úgyis elárul majd minket,
megtagadva kitakarja szökevény szívünk,
hiába bújunk Isten csupasz tenyerébe,
csak összeroppanunk
a rácsokat szétfeszítve.
Hurkot ereszt testünkre
az elhagyott éjszaka,
lelkünk vadként szárnyal
időtlen tereken át.
Érj utol. Szeress.
Sóhajom pengeélen keringőzik
a hollótestű éjjellel.
Szeretlek.
Nem kell a szabadság nélküled,
én csak veled szerethetek szabadon.
