Tóth Árpád: Esti ének

 
ESTI ÉNEK

A holdat nézd, fölült a háztetőre,
S arany testét szikrázó gombolyagba
Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma,
Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, -
Fáradt szegény, pihenni volna kedve:
Érzed? most rádnéz, s elszántan, vakon
Hozzádvetné magát az ablakon,
S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve.

S a félsötét szobában nézz körül, -
Érzed? reszketnek a bús bútorok ma,
Rejtelmesen mind hozzád tántorogna,
S mint halk, borús raj, körbe tömörül:
Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek,
Leomlanának, s édes ujjaid
Lágy simítását kérni bújna mind,
Hogy érezzék zsongító, enyhe tested.
 
S nézd: ím, az árnyban két szemem hogy ég,
Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer,
Ó, millió sok éve már - emlékszel? -
Égtek s fájtak, - nem volt még föld, se ég,
Simítsa őket is kezed hüs ujja:
Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok
Lététől létem csendesen eloldod,
S a végtelenben ringatózom újra!

 

(Tóth Árpád)

Aranyosi Ervin: A csók

 

Aranyosi Ervin: 

A csók

A csók, csak bók, csak becézés a szájnak.
Aprócska hírnők, mely szívedhez vezet.
Kis lüktetése, a szerelem áramának,
vibráló fény, szikrázó élvezet.
Apró kis játék, zsibongás az ajkon,
s ha jólesett, majd ismét odatartom,
s a szám a szádon krémként olvad el,
hűs kérdésére, forró válasszal felel.
Apró jelzés, hogy tovább is haladjak,
ne álljak meg, még újabb csókot adjak,
ajkam a szádról tovább vándorol,
időzik itt-ott, de nem áll meg sehol.
Bőröd színén, a lelked hullámzását,
vibráló fényét, megtapasztalom,
lágy illatát, mint szférák muzsikáját,
érzem, hallom és ott marasztalom.
A csók, csak bók, csak becézés a testnek.
Aprócska hírnők, mely szívedhez vezet.
Előszobája, a lefüggönyözött mennynek,
Hová csak az jut ki szívéből szeret.

Legyőzhetetlen vágy...

Már nem tudtak beszélni, nem is néztek egymásra, de a ki nem mondott szavak oly mámorító boldogsággal töltötték el őket, hogy öntudatlanul egymáshoz hajoltak, legyőzhetetlen vágytól űzve, ahogy az illattól duzzadó virágok hajolnak össze forró éjszakákon, ahogy a fák - melyeket beragyog a hold fénye - borulnak álmukban a csobogó patak fölé csendes tavaszi éjeken, miközben a még távoli nappalról, a napfényről álmodoznak epekedve.
 
(Wladyslaw Stanislaw Reymont)

Tóth Árpád: Könnyű dalt...

KÖNNYŰ DALT...
 
Könnyű dalt, enyhe, ízes szerenádot
Dalolni néked jó ma, ó, te áldott
És megszentelt az asszonyok között!
Míg messze ágyadon pihensz fehéren,
Édes szájú szókkal csókolni álmod...
Mint drága serleg, mit régi bor telít,
Csillog a fényben, szívem oly szelíd.
Dalolnék, édes szájú szerenád
Csókolja álmod, s vágyam szeme rád
Nagy messzeségből fátylasodva néz.
 
Vágyam még néz utánad, s úgy izen,
Mint égi csillogású férfiszem
Fordul az utcán nők után ragyogva,
Érzed-e még mohó és selymes
Simítását...
 
Óh, érzed-é a roppant messzeségben
Ez örök, forró, alázatos, árva
Felédnézést, mely... koldul.
S ki női száj bíbor kapuja láttán
Hörögve sír, és nyomorék karom
Mint templom ajtaján a ferde koldus...
 
Ó, vágy, örök vágy...
Alázat íve görbül ferde hátán.
 
(Tóth Árpád)

Örökké hisszük, mert létezik...

"... A szerelem a legnagyobb, a legszentebb dolog - amit ha nem ismerünk, nem vagyunk sem nő, sem férfi ... A szerelem a végtelen óceán, - a csoda... Elvarázsol, - megnyugtat, ugyanakkor nyugtalanná tesz ... Minden más az életünkben értelmét veszti ... Vigyázzunk rá, őrizzük, zárjuk el a szívünk mélyére, - tápláljuk!... Szeress és hagyd azt is, hogy szeressenek... Ne akard megmagyarázni, csak hadd cirógasson, simogasson az érzés, ami körülölel, melengeti a szíved ... Az élettel együtt, annak végéig tanuljuk- meg soha nem ismerjük - mert csak érzelmek ... Naponta csoda, - minden nap új életet ad ... Álmok közé repít és magunkba szívjuk illatát ... Örökké hisszük, mert létezik, - mert nem unjuk soha meg ...

Aranyosi Ervin: Voltál szerelmes?

 

Aranyosi Ervin:  

Voltál szerelmes?

Voltál szerelmes, mondd el, hogy milyen volt?
Meséld el annak, ki nem élte át!
Olyan, mintha egy vaknak magyaráznád,
Hányféle színben játszik a világ.
Mennyei érzés – földi halandóknak,
s néha pokol, mert néha gyötrelem.
Valóra vált, beteljesült, vad álom,
vagy egyoldalú és örömtelen.
Van, hogy fellángol, máglyaként eléget,
s fájón parázslik, amikor kihuny.
Csodálatos, míg viszonozva érzed.
S ha tovaszáll, maró, akár a gúny.
A szív megtelik néma áhítattal,
méregpohár, amikor kiürül.
Üresség tátong, mikor magadra hagynak,
emléke fájón lüktet legbelül.
Hiába kínoz gyötrőn ez az érzés,
lelkedet tőle meg nem mentheted.
Nekivágsz újra, amíg csak el nem éred,
s végül igaz szerelmed te is elnyered!

Tünékeny múlt, örök jelen...

 Tünékeny múlt, örök jelen
s vágyott jövő – ez már közös,
nem tépi szét tér és idő,
ha testünk, lelkünk és agyunk úgy éli,
hogy együtt vagyunk,
minden, amit álmodunk elérhető.

(Claude-René Dubois)

Budai Zolka:Boldogság

Budai Zolka:
 
Boldogság
 
Érje most az orrom az orrod
s hadd legyek szemeidben mélyen!
Ott akarom magam megnézni
ott a mindenségben.

Más ez mint a tükör - nagyon más!
Sose láttam még magam szebben:
ott vagyok én és mögöttem te -
teljes egészedben!  

A végtelennek imádása...

Hogy hit támadjon bennünk: a léleknek önmagába kell szállania, önmagával kell foglalkoznia. Távol a világtól, a várostól, a zsibongó sokaságtól, a zakatoló gyáraktól, a kufárok viaskodásától, a papok szemforgatásától, a tudósok feleselésétől. Erdők magányában, vizek partján, sivatagnak rónavidékén: ott készül az ábránd, a sejtés, a szeretet vágya, a gondolatok szárnyalása, az érzések igazsága, a költészet, a végtelennek imádása, s ha mindezek együtt vannak a lélekben: ott készül a hit. Az erős hit, mely méltó erre a névre.


  (Eötvös Károly)

Várnai Zseni:Őszi Napsütés

Várnai Zseni: Őszi Napsütés

A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja nem éget, mint a láng,
csak simogat, mint egykor jó anyánk,
szívünkre mézes, enyhe csókja hull...
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!

Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
halk suttogás, majd vészes szenvedély,
a fény és árny oly gyorsan változó,
mint életünk, e hullámzó folyó...
Még kék az ég, de máris elborul,
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!

Az ősz szerelme hervadó virág...
lombdíszeit hullatja minden ág,
csak hallgatom ez édes bús zenét:
a búcsúzó madarak énekét...
Csak hallgatom, és szívem elszorul:
jaj, minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!