P. Pálffy Julianna: Intermezzo

P. Pálffy Julianna: Intermezzo

 

Valamikor réges-régen, rám talált ez a dallam,
sokáig nem ismertem, címét nem jegyeztem,
csak ott élt a szívemben - gyönyörűen szólt -
szárnyalt velem a képzelet, soha nem feledtem.
Álomképet hozott felém, tudtam és vártam,
valaki majd válaszol, az õ szívében is nyár van;
összecseng most e kettő, az édes szerelem
és a muzsika - elvarázsolt, itt van velem.

Amikor hallom, olyan, mintha itt lennél még,
varázslat tart fogva, mintha nem is én lennék,
te szólnál hozzám, kezed fogná a kezemet,
selymes száddal simogatnál, édes csókokkal
becéznéd a szememet, adnál és kérnél, bíznál
és szeretnél, s akkor, eltűnne a fájó messzeség,
mert - ebben a gyönyörű, mesebéli zenében,
ott van a múltunk - a kezdet, a jelen és a vég.

Ligeti Éva: Együtt

Ligeti Éva: Együtt

 

Szemedben még ég a fény
Az álmok s a szenvedély
Együtt a vágyak tengerén
A csillagok közt Te meg Én

Fuchs Éva: Szép az élet

Fuchs Éva: Szép az élet
 
Valóban szépnek tartom az életet. Gyakran nézek az égre minden ok nélkül,
szinte rácsodálkozva egy-egy bárányfelhő gömbölydedségére…

Milyen érdekes a változás az emberben.

Egyedül vagyunk. Felet alkotunk. Egy egész felét. Párok között létünk kirí.
A magányosság messziről ordít valakiről,  rikít,  mint télen a szűz hó,
vagy mint mély, sötét csend-éjszakákon a hirtelen szívből jött sikoly.
Légüres térben lebegünk, fogódzó nélkül, folytonos zuhanásban, levegő nélküli,
üvegbúra létben. Ez a kívül állóság egy idő után ránk telepszik,
beleivódik mindennapjainkba, bőrünk alá a pólusainkba. Nem tartozunk senkihez.
Társaságban elrejtőzünk, lesütött szemmel, mintha szégyen lenne ittlétünk a világban,
ahol nincs jogunk élni egyedül,  csak vegetálni…

Azután történik valami. Egy szó,  talán véletlen érintés,
talán nem is fizikai, talán egy alig hallható hang, hanglejtés,
vagy hangsúly,  egy illat csupán, valami őseredeti emlékkép kinyit egy kaput.
Felébredünk. Tüdőnk friss levegővel telik meg.  Régvolt illatok emlékét érezzük újra,
sosem felejtett ízeket szánkba. A világ kitárja elénk színpompás ölét,
kisüt a folyton derűs Nap régen látott szín kavalkáddá változtatva körképünket.
Akkor tudhatjuk megtaláltuk másik felét az egésznek. Ép és kerek egyek lettünk újra.

Kezdetben jönnek a szinte zsilipszerűen megállíthatatlanul hömpölygő szavak.
Később a szavak közé beférkőzik a csend.
Az a csend, ami meleg és otthonos hallgatásba burkol.

Isten hozott, újjászületett szerelem!

Till I Was Loved By You

Jó éjszakát!

 

Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? – kérdezte aznap este a csillag.
A fa épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát.
Meg mozzantotta ágait, és álmosan felelte:
– Nem… nem. Nem annyira ritkák. 

Csak hát… az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat.
Pedig az – hogy mondjam neked? – a szív ügye.
– Mesélj nekem a boldog pillanatokról!
– Hagyjál most, álmos vagyok. (...)
– Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni.
– Szeretlek! Nagyon!
– Jó éjszakát! – mondta a csillag leírhatatlanul boldogan.

(Alkyoni Papadaki)

Szirmai Virág: A szerelem

Szirmai Virág: A szerelem

Azóta szeretem az őszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet. Izgalmas felismerésekkel teletűzdelt, átlényegülés kezdetét. Aranyló napsütésben séta közbeni hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond, annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek.
Azóta szeretem a fákat. Az erdő zúgását szemerkélő esőben, alkonyatkor hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel teli szemmel, mert annyira szép rubintos kedden késő éjjel. Meztelen lélekkel együtt állni az éjszakában. Megélni fájdalmat, gyönyörűséget, keserűséget és a méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni bele a világba szemben a széllel.
Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban s valaki kincsként őriz engem. Őrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem őrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el.
Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét, ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű. És szeretem a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk.
Azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhőket, a nap sugarát és a vihart, esőt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet.
Mindent.

Az első szerelmes éj

Soká feküdtek így puhán, elomló szerelemben,
s azt sem tudták, miféle fény, milyen felhőcske lebben
fölöttük; hogy csillag lebeg, vagy leng a lassú hold:
vagy tán tűzvésszé gyúlt az éj; mit szerelmük csiholt –
nem tudták: nem mozdult-e meg a föld tompán alattuk,
hogy lángra kapjon hirtelen, miként tűzlángos ajkuk,
nem tudtak semmiről talán, – hogy van-e most világ,
vannak-e fák; nem érezték a rózsák illatát,
nem tudták: susog-e a szél, vagy hogy hamvába holtan,
mint elcsüggedt kis rőzseláng búsong a néma lombban –
megállt a perc, hiába szólt a csalogány dala,
hiába szállt az éji csend szétoszló illata,
magasság s mélység zengzetes, szeráfi szép zenéje
a csillagokból hasztalan bomlott a földi éjbe—
köröttük minden elégett, mert hisz gyehenna-tűz
lobog azokban, kiket a szerelem egybe fűz.
Így lobbant el, rohanva szállt el minden éjek éje,
elűzte már félelmüket szívük szép szenvedélye,
napfénnyé rezdült át az árny, – ó nem volt még Szerelem
boldogabb pillanat arany-nyoszolyádon sohasem…

 

(A.Ch.Swinburne)

Plátói szerelem

A plátói szerelem

Maga a plátói szerelem egy igen jól körbehatárolható, de ugyanakkor az egyik legfájdalmasabb érzést kiváltó jelenség. Miért? Természetesen csak azért, mert az ilyen szerelem, általában soha be nem teljesülő vágyainkra épül.

A legtöbbünk már volt szerelmes, ami vagy boldogságot, vagy elbukást hozott életünkbe. Maga a szerelem érzése perzselő, felemésztő, egekbe emelő lehet. Akkor nincs is baj, ha mindketten ezt érezzük, és meg is éljük a szerelem csodáival járó élményeket. De, és mint az életben mindig van egy ”de „szócska, amely igen megkeserítheti napjainkat. De ha kiszemeltünk nem viszonozza ezt az érzést, akkor a dolog már jóval komplikáltabb.


Hiszen ekkor szenvedünk csak igazán, mert mi nők úgy is képesek vagyunk szeretni, hogy nem is ismerjük a szeretett személyt, csak felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amelyekre mi vágyunk. Ebben az esetben nem biztos, hogy magát a személyt szeretjük, hanem inkább a szerelem érzését. Addig nincs is ezzel gond, amíg ezt kordában tudjuk tartani. De itt felvetődik egy újabb probléma, miszerint hogyan lehet egy szerelmet keretek közé zárni a tudatunkban? Nagyon nagy önuralommal.

 

Mi számít plátói szerelemnek?

A plátói szerelem alatt azt a szerelmet értjük, amely testileg soha be nem teljesül. Általában csak egyoldalú, de vannak ritka esetek, melyekben kölcsönös. A szerelmes fél addig biztonságban érzi magát, míg csak ő tudja, hogy mit érez a szeretett személy iránt. Így védekezik a csalódástól, a visszautasítástól. Csak némán imádja kiszemeltjét.

 

A típusai

Sokféle szerelemre mondhatjuk, hogy plátói, hiszen az egyetlen kikötés, az hogy testileg soha nem teljesül be.
Így mivel minden kapcsolat más és más, itt is igaz az a tény, hogy a szerelem időtlen és kortalan. Tehát szerethetünk mi akár évekig is valakit, anélkül hogy tudna róla, vagy érezhetünk égető és fájdalmas vágyat egy nálunknál jóval fiatalabb vagy épp idősebb személy iránt.
Viszont van egy típusa ennek a szerelemformának, mégpedig az, amikor mindketten tudjuk, hogy szeretjük a másikat, csak épp rosszkor rossz helyen élünk. Tiszteletben tartjuk a másik életkörülményeit és semmilyen esetben sem rúgjuk fel a kiszabott határokat. Talán ez a legnehezebb a plátói szerelemben.
Egy férfi és egy nő néma és távoli szerelme.

- Szabó Anita -

Szeress mélyen...

Szeress mélyen és szenvedélyesen! Akkor is, ha fájdalmas lehet a szakítás – ez az egyetlen módja annak, hogy teljessé tedd az életed.

Szenvedély

Szenvedély. Egy hatalmas erő, ami akkor is emlékünkben él, mikor már régen elhamvadt. Egy csábító vágy, ami váratlan szeretők karjaiba taszít minket. Egy mindent elsöprő érzelem, ami ledönti a falat, amit a szívünk védelmére emeltünk. Egy olthatatlan szerelem, ami újra és újra fellángol, hiába is próbáltuk hamu alatt tartani. Igen. Minden érzések közül a szenvedély az, ami értelmet ad annak, hogy élünk, és mentséget arra, hogy elkövetünk mindenféle bűnt.