Változás jön... Ha engeded...

Az ősz a bizonyíték arra, hogy a változás jó. Az ősz a bizonyíték arra, hogy van szépség az elmúlásban, hogy van szépség a kevés fényben.
Az ősz a bizonyíték arra, hogy a hangos nevetés után érkező elcsendesedésben erő van.
Az ősz a bizonyíték arra, hogy nem kell mindig odatennünk magunkat, hogy nem kell mindig mutatkozni, jelen lenni, nyüzsögni, pezsegni.
Az ősz a bizonyíték arra, hogy van érték a csöndben, a halvány napfényben, a gyenge sugarakban, a lehulló, halott levelekben.
Az ősz a bizonyíték arra is, hogy azért, mert valami elvesztette a fényét és a földre hullt, még lehet szép, még lehet csodálatra méltó.
Az ősz a bizonyíték arra, hogy a változás mindig előbbre visz, nem torpan meg az idő, még ha néha úgy is tűnik.
Változás jön...
Ha engeded...

(Hidasi Judit) 

"A szeretet a Másik által válik igazán szeretetté benned...

"A szeretet a Másik által válik igazán szeretetté benned. És amihez neked az idők végtelensége sem elég, ahhoz Neki elég egy pillanat. Az a pillanat, amikor meglát, felfedez, megérez, amikor szüksége lesz rád. Mindarra, ami benned van. Ami érték, ami szerethető. Aminek létezését így Ő fogja bizonyítani.
A Másik. Aki létezik."
 
/Csitáry-Hock Tamás/

Sokáig vártalak…

Ha hamarabb találkoztunk volna… Akkor is velem lennél?

Sokáig vártalak…

Igen, sokáig vártam rád. Volt, hogy nem is tudtam, hogy létezel-e, csak reméltem, hogy igen, és valahol éppen rám vársz te is. 
Olyan sok dolgon mentem keresztül, mire találkozhattam veled…

Voltak rettenetesen nehéz idők, amiket szívesen kitöröltem volna az életemből.

Történtek olyan dolgok, melyek súlya alatt összetörtem, és úgy kellett újraépítsem magam…

Nem is egyszer.

De most már tudom: azok nélkül a tapasztalatok nélkül ma nem az lennék, aki vagyok.

Aki veled lehet teljes egész, aki neked méltó társad lehet. Így már nem bánom azt a sok rosszat, ami történt velem…

Mert a sok nehézség változtatott meg engem, megerősített, jobbá tett.

Olyanná, amilyennek lennem kellett, hogy mire megtalállak,

a hozzád illő legyek.

(Clara)

Egymásnak vagyunk

Egymásnak vagyunk

Lassan szobánkba kúszik az ősz hidege,
Változik a természet szikrázó színe,
Fázó lelkemet melegítsd fel szíveddel,
Űzd el a telet kályhának melegével.

Semmitől nem félek, ha együtt vagy velem,
Minden akadályon átvisz a szerelem,
Lehet bármilyen vihar távol és közel,
Ereje nem találkozik életünkkel.

Napra nap jön, évek követnek éveket,
Mióta itt vagy, minden mesés történet,
Lassabban sétálunk, fehéredik hajunk,
Az öröklétben is egymásnak maradunk.

(Magdolna Léhi)

Kitárt ablakok után ...

Kitárt ablakok után

Ülve a félhomályban, a lusta csend ölelte meleg szoba karjai között, elmerülök a múltban és kérdezem a jövőt.

Beszélgetnék az emlékekkel, régi szerelemmel, kérdeném, merre vagytok már, de csak magam képét látom a tükörben. A gyermekkor messze már, az ifjúságnak lehelete sincs, a tegnap még ismerős. Régi lemezek és megfakult képeslapok, távolról hullámzó dallamok, előbuggyanó könnyek. Ez az Élet? Vágyak és reménytelenül múló felhős nappalok, hideg, súlytalanul feketén baktató éjek monoton dobolása?

Lázadok. Lesöpröm ölemből a fényképalbumot, letörlöm az emlékek könnyeit róla és tovább lázadok. Megtiltom magamnak a múltidézés misztikumának bánatos-bús perceit, elteszem a régi lemezek dallamát a polc mélyére és száműzöm a régmúltat. Mert élni akarok. Élni akarok még egy kicsit, mosolyogva, légiesen repülve és boldogan. Könnyek és sírós délutánok, esőképek és borongós őszi hangulat nélkül, jókedvűen és mosolyogva akarok élni. Úgy, mint még eddig sohasem. Az elhatározás végleges és azonnali cselekvésre ösztönöz.

Félrehúzom a nagy ablaktáblákon a nehéz függönyt és a napsugár elárasztja az eddig homályba burkolódzó székeket és a kecses asztalon táncot jár. Leheletnyi csókot ad a kanapé karfájára és tovalibben, mint egy sóhajtás. Utána tekintek, már a szekrény sárgaréz fogóján jár és ajtaját kitárja.

A szekrény mélyén fekete csönd ül, régen látott holmik búslakodnak, porosan elfelejtve, némán tűrik sorsukat. Kirángatom a polcok aljáról a fehér csipkeruhát és a fekete kosztümöt, a színes pólókat és a régen oly kedves nadrágok után nyúlok, majd a kiskabátok, szoknyák, harisnyák tömegéből előkerül egy farmer is. Legvégül a feszes farmer és a fekete póló mellett döntök. A szekrény üresen és felháborodva tátog a kiürítés ellen, de semmit nem tehet, a holmik már a tisztaság előszobájában sorakozva várják sorsukat.

A tükör előtt elképedve megállok. Közelebb hajolva sem hiszem el a képet, nem tetszik, lázasan keresem a régen használt krémek és beszáradt kacatok között a szemfestéket, talán még használható. Feltűzöm a hajam, - no, ez egészen jó lesz – be egy fülbevalót, és a kép alakul. Mosolyom már magabiztosabb, a ráncokat kezdi elsimítani a Remény. Magas sarkú cipőben tipegek az ajtóig, kicsit gyakorolom a járkálást, és az előszoba nagy tükre rám kacsint. Megállok, visszanézek és majdnem elégedetten lépek ki az ajtón.

Elsétálok a kirakatok előtt, jegeskávét rendelek a belvárosi teraszon és unatkozó turista módjára bámészkodva sétálok a Vároldalban.

Beseprem az elismerő pillantásokat, magamban jókat kuncogok a mérhető változáson. Utam a Lánchíd felé vezet, gondolataim a Duna felett messze repülnek. Nézem a hajókat, a sirályokat és a parton sétáló párokat, a rakparton autók suhannak, lüktet a város. Erősödik a szél a Duna felett, sietve lépkedek, a kőoroszlán sajnálkozva figyeli immár botladozó lépteim, leintek egy taxit és a kertkapuban már lehúzom a cipőmet. Letörlöm a finoman megrajzolt és oly gondosan felépített sminket majd laza nadrágba bújva belekuporodok az olvasólámpa alatti kényelmes karosszék ölébe.

Visszaidézem az elmúlt órákat, a jegeskávé ízét, az ősz úr elismerő pillantását és a város nekem küldött mosolyát. Jókedvű délutánjaim elindultak és édes virágillatot hoznak.

Kitárom az ajtót és az ablakot, engedem, hogy befújja a Szél az Életet.


(Kuthy Zsuzsa)

Színaranyba öltözött

Színaranyba öltözött

Ó, ez különös, mily nagy a csend,
pedig köröttem somfordál az ősz.
Ó, ez különös, fakó a Nap,
titok lopódzik, és már jő a bősz.

Igen, jő - mégsem - fut, sőt lohol,
vicsorgatja fogait, megveszett.
Összébb húzom a kardigánom:
hol a nyár? - már tovatűnt, elveszett.

Ámulva nézek magam köré -
Nézd! - színaranyba öltözött a táj.
Egy eltévedt sugár a fák közt
cirógatja arcom s itt, ni, szívtájt.

Zizzen, zörren a rozsdás avar,
hopp, karon ragadja az őszi szél.
Most megpörgeti, megforgatja,
bokrok mögül lesik az őzikék.

Heverek az avarban széttárt
karokkal, lehunyt szemmel s álmodok,
s a békésen szuszogó földhöz
kedvesen, szótlanul fohászkodok.

Mélabús nóta szól fölöttem -
kedves fecskék - talán ti voltatok?
Tudom, most mennetek kell, úgy fáj,
de tavasszal várnak majd tárt karok.

Ó, ez különös, mily nagy a csend,
immár beköszöntött ez a szép ősz.
Pacsirta még egyet csilingel,
dagad a puttony, megpihen a csősz.

Susog a szél, pereg a levél,
a langymeleg Nap reám mosolyog.
Álomport hint a fáradt földre -
pszt, hadd pihenjen! - még hazaosonok.

(Gani Zsuzsanna)

Az évszakok változása...

Az évszakok változása remek alkalom arra, hogy elmerengjünk a természet és az élet körforgásán. Ha ugyanazt a helyet hetente vagy havonta újra és újra meglátogatjuk, hogy megörökítsük a változást akár írásban, akár fényképekkel vagy festővásznon, nagyon sokat tanulhatunk.

(Kath Stathers)

Szép Ernő: Én így szerettem volna élni

Szép Ernő:
Én így szerettem volna élni

Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni

A járdán osztani a virágot
Tegezni az egész világot

Megsimogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel

És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni

 

Édesanyánk az első az életben...

 

Egy anya elvesztése óriási veszteség az életben, hiánya és a maga után hagyott űr fájdalma egy életen végigkísér. Vannak dolgok, amelyek természetesnek tűnnek amíg ő velünk van, és vannak dolgok, amelyekre igazán csak az ő halála után eszmélünk rá.

 

1. A gyász nem folytonos és nem kizárólag csak könnyekkel fejezhető ki

Valaki, aki fontos volt számunkra, elment. A szívünk darabokra törik. Ilyenkor a gyász természetes, de mind különbözőképen gyászolunk. A gyász megnyilvánulhat mint düh, bánat, önhibáztatás, félelem, és néha mint béke. Ez kiszámíthatatlan és igen, néha fárasztó.

 

Ahogy az idő telik, a könnyeket fokozatosan felváltja a félelem, a düh vagy a harag, amelyek mind az elszenvedett veszteségre vezethetőek vissza.

Annak ellenére, hogy sok időn keresztül próbálunk nem beszélni róla – akár családon belül sem –, mindig lesznek olyan helyzetek, amikor önkéntelenül bár, de újra szembesülünk a hiányával és a fájdalommal, amit ez okoz – ha egy barát kérdez róla, ha valaki arról mesél, hogy az édesanyjával ebédel délután, ha eljön anyák napja, vagy akár az, ha a menyasszonyi ruhát nélküle kell kiválasztani.

A gyász a mély szeretetből ered, amelynek sosincs vége. Csak megtanulunk összehangolódni mindazokkal az érzésekkel, amelyeket ez kivált belőlünk, ugyanakkor tudatosítani a szeretetet, a fájdalmat, a veszteséget.

2. Nincs pótlék, nincs helyettesítő

Egy anyát senki nem helyettesíthet. Mindenki a maga módján szereti édesanyját, aki törődik velünk, ha betegek vagyunk, legjobb tudása szerint irányítja életünket, meghallgat és feltétel nélkül szeret minket.

Egy anya számára mindig a gyermeke áll az első helyen. És ezt mi érezzük. Tudjuk, még akkor is, ha ezt ő nem mondja. Kilenc hónapon át vigyáznak ránk mielőtt megszületünk, majd az első találkozáskor az öröm könnyei között ölelnek át védelmező karjukkal. Így köszöntenek a világon. A világon senki nem helyettesítheti azt a személyt, aki talán jobban szeretett önmagánál.

Az öröm a szemében, amikor találkozunk, az ölelésre nyíló karjai, a fájdalom a szemében, amikor elbúcsúzunk tőle, mind arra emlékeztetnek, hogy mennyire szeretett minket. Ezeket a tulajdonságokat másokban is próbáljuk felkutatni – keressük azt a meleg szeretetet, a ragyogást, az együttérzést és azt a kedvességet, amely édesanyánkból sugárzott, a kedves szavakat és az erős karaktert. Néhányat ugyan megtalálhatunk másokban, de mégsem lesz senki, aki őt helyettesíthetné. Mert ő semmilyen formában nem helyettesíthető.

 

3. Mindig lesznek, akik szeretni fognak téged, és mindig lesznek, akiket szerethetsz

A családtagok és barátok mindig szeretni fognak. Talán nem tudják teljes mértékben pótolni a lelkünkben tátongó űrt, de mégis érdemes kinyújtani a kezünket feléjük. Talán nehéz újra kinyitni az ajtót a világ előtt és beengedni azokat, akik még mindig velünk vannak és még mindig szeretnek minket, de talán ott áll valaki, aki arra vár, hogy szerethessen minket, s akinek szüksége van a szeretetünkre.

Ott van egy édesapa, ott vannak a barátaink, akik törődnek velünk, ott van az életünk párja, aki a végsőkig hajlandó támogatni szeretetével. A család, a barátok rengeteg lelki erőt képesek önteni belénk, ezért nem szabad őket eltaszítani magunktól. Ha vannak, akiket szerethetünk, az jelenti az igazi lelki gyógyulást egy ilyen veszteség után. A szeretet adása több szeretet áramlását idéz elő életünkben.

Édesanyánk az első az életben, aki megtanítja, hogy mi az igazi szeretet. Az ő tiszteletére nekünk az a feladat jutott, hogy továbbítsuk ezt a szeretetet, amerre csak tudjuk.

(tudasfaja.com)

Zorán-Kell ott fenn egy ország  

V'Moto-Rock - Gyertyák

Hol vannak ők?

Hol vannak ők?

Halk suhogással szállnak a fényben,
hangjuk a szélben őszi világ,
titkukat nem tudom érteni én sem,
sírra hajol ma néhány virág.
Hol van az emlék? Távoli óra,
köd köti fátylát az ablak alatt,
régi kis álom tétova szóra,
nem jön a válasz, így elapad.
S fenn a magasból indul a lélek,
száll le tehozzád, s nézi a sírt,
könnyedet elnyeli őszi enyészet,
nem látja senki, hogy valaki sírt.

(Tóth Enikő Enci)

Nyugodj békében (Edda-Lelkünkből szól ez a dal)