Közeledik Mikulás

 

Közeledik Mikulás

Valahol a fák között
Ág rezzen, de nem zörög.
Fölöttük egy suhanás,
Közeledik Mikulás.

Békével telt puttonya,
Sok földi jó otthona.
Van még benne szeretet,
Hit, remény és üzenet,
Osszátok szét, gyerekek!

(Szombati Tibor)

Várva várt várakozás

Várva várt várakozás

advent előtt

Az ősz kabátját felveszi
- Színes ruháját leveti -
Csupasz magányát unja már,
Didergésétől szíve fáj.

Már nincs sok idő, és jön a tél,
Fekete lesz, vagy hófehér?
Bármilyen öltözéket vesz,
Felmelegíti szívemet.

Már várom, hogy jöjjön, itt legyen,
De addig is töltsön néha el -
A várakozással telt öröm,
S ha megjön végre - köszönöm!

Advent előtt egy csepp magány,
Angyali hang, hogy rám találj!
Egy érzés suhanva tovaszáll...
Várva várt - szent - várakozás.

(Árnyék és Fény)

Advent varázsa

Advent varázsa

Kisgyermekek csillogó szemekkel
figyelik a szépülő
tereket.
Díszek kerülnek ablakokba,
boltokba,
bármerre tekintenek,
ragyog az utca.
Megnyílik a forgatag,
ajándékok
s csupa jó falat
illata csalogat.
Listák készülnek,
mi legyen a fa alatt.
Hosszú négy hét
várakozás után
eljő a nagy pillanat:
megszületik Jézus,
Isten fia!
Ő a legszebb ajándék,
a karácsony lelke,
életünk értelme.

(Türk Éva)

Advent

Advent

Hit nélkül élve nincsen várakozás,
fagyos hópihével jön majd a változás.
Álmainkban a békés angyalok
ezüst csillagútja gyémántkőként ragyog.
Remény, ami éltet, a lelkünk jó kenyere,
a szabad áhítat hű Göncölszekere.
Bíbor gyertyaláng ég minden fenyőágon,
valóban hirdeti, hogy eljön Kiskarácsony.
Szeretet szárnyain földre száll a béke,
beteljesedik Isten bölcsessége.
Tisztaság, alázat minden házablakban,
csodás muzsikaszó ködös fuvallatban.
Béke a világon, öröm a szívekben,
bocsánat, esdeklés szépséges rímekben.
Az angyal lila lantja új életet hirdet,
Isten arcát látja sok igaz tekintet.

(Szentes Zsófia)

Gyertyamese

Gyertyamese

Kezdi csak egyedül, pislákolva, félve,
karcsún felívelve gyönyörű zenére,
felizzik pirosan, lelke lángra lobban,
érezni melegét, szíve nagyot dobban.

Újabb vasárnap jő, megérkezik párja,
micsoda boldogság, reménynek gyúl lángja,
táncolnak, dalolnak, vígan kergetőznek,
lángnyelveik mohón összeölelkeznek.

Öröm vasárnapján gyufa újra sercen,
fehér angyal száll le szeretettel telve,
megérinti őket a fény sugarával,
béke és boldogság lelküket átjárja.

Negyedik gyertya is roppant tűzről pattant,
lila angyal jő el kezében egy lanttal,
örömtáncot járnak, hirdetve a szépet,
s eggyé olvadnak a világmindenséggel.

(Kerecsényi Éva)

A hallgató szív hallgatja a mindenség csendjét...

Csöndes adventi imaiskola Pilinszky Jánossal

 

Csöndes napok jönnek. Sötét hajnalok, roráték ideje, a várakozás hetei. „Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben...”

Egy nagy csöndben telt október után, adventet várva a Pilinszky-publicisztikákat kezdtem lapozgatni. Az olvasás aztán gondolatokra indított, az imáról. Fölfedeztem, hogy az 1981-es esztendő, a költő halálának éve felé haladva mind többször bukkan fel nemcsak a szövegekben, de a címekben is az imádság szó. Bár az írások mindegyikét sokszor olvastam már korábban, ez az ív most először ragyogott ki számomra. Élethelyzeteink, kérdéseink, azt hiszem, mindig megkapják a válaszokat valamilyen formában – ha jól figyelünk, ha kitartóan 
fülelünk, és ha bízunk.

Ezt olvasom egy helyen: „Amikor imádkozunk, visszatalálunk a bizalomba.” Máshol pedig így fogalmaz a költő: „Az imádság az Istenben való bizalom helyreállításának az útja és eszköze.” S ugyanitt, valamivel lejjebb: „Minden vágyunk, ami legmélyén nem az Istenre való tökéletes ráhagyatkozást tartalmazza, lényege szerint távolodást jelent az atyai háztól, és minden lépésünk, legyen bármi is az, mit az Istenre való ráhagyatkozás vágya vezérel, lényege szerint mindig közeledés.” 

Számomra az imádság: belépni Isten csöndjébe. A lélek szomjazik Isten után, vágyunk az ő házába. Pilinszky szerint „minden imádkozó ember az evangéliumi atyai ház ajtaján kopogtat”. Itt, a földön a csöndben találjuk meg Istent, az az ő háza, Isten végtelen, nagy birodalma. „Csendesülj el az Úrban és várd őt” – biztat a zsoltáros. „A szív a földről áthelyezi szállását az imádság magaslatára, a földön hagyva »megoldhatatlan problémáit«, hogy egyedül a magaslat csendjére hallgasson – szólalnak meg ismét Pilinszky János mondatai. – A hallgató szív hallgatja a mindenség csendjét és azon is túl Isten »hallgatását«. De e néma párbeszéd, aminek nyelve szükségszerűen két hallgatás és meghallgatás párbeszéde: már nem párbeszéd többé, hanem imádság, imádkozás a neve.”

A két hallgatás találkozása misztérium. Szavakkal aligha kifejezhető. Csönd találkozik a csönddel. És ebből a csöndből és hallgatásból meghallgatás lesz és szeretet. Itt, ebben a tartományban a szavaknak nincs többé értelmük. A csönd segít belépni Isten jelenlétébe. Annak jelenlétébe, akinek, bár mindenható, mégis a legfőbb, s talán az egyetlen hatalma, hogy csöndben szeret. Izajásnál, Hiszkija hálaénekében találjuk ezt a gyönyörű képet: „hátad mögé dobtad minden vétkemet”. Háta mögé veti vétkeinket, és nem néz hátra többé. Így szeret minden embert az Atya, aki a csöndben várakozik ránk, ilyen alázattal, ilyen végtelenül. Ő, a rejtőzködő Isten, akit az imádság, az imádás csöndjében mégis szemlélhetünk. „Isten elrejtőzködött, Deus Absconditus, fátyollal van beborítva, amelyet egyedül a csönd tud résnyire ellebbenteni. A csönd homálya lehetővé teszi az embernek, hogy kitartóan nézze Istent” – mondja Robert Sarah bíboros. A csönd tehát az a hely, ahol olykor fellebben a fátyol, áttetszővé válik az az áthatolhatatlannak hitt fal, amely a földön élő ember elől eltakarja Isten arcának ragyogását. Adjunk sok időt Istennek az imádságban, hallgassuk a csöndjét – ott vagyok, és ott maradok jelenlétében, hogy alakíthasson, formálhasson, szándéka szerint. Ha megtörtént a találkozás, akkor az imádkozó ember számára ez a hely, az ima és a csönd, Isten és a lélek találkozásának helye lesz az igazi valóság.

„A hívő számára az ima jelenti a teljes valóságot. Rettenetes a súlya, de nem szabad félni tőle: Jézus az imában rakja ránk édes igáját” – szól újra Pilinszky. Legyen meg a te akaratod! És segíts elfogadni azt, add békédet, Uram! Ennyi elég. „Nem járok nagy dolgok után, erőmet meghaladó csodák után, hanem megnyugtattam és elcsöndesítettem lelkemet” (Zsolt 131). A békességre jutott lélek csöndje imádság, mutat rá Jeges Mirjam kármelita, s ő figyelmeztet arra is, hogy az ima nem választható el az élettől; a csöndes ima nem lehetséges, ha az ember életét „nem jelöli meg az egyszerűség és a csend íze”. Mekkora szüksége van a léleknek a csöndre és az imára, a kegyelmi pillanatokra: a fátyolon túli világba vetett pillantásokra! 

„Csodálatos erőtere és szótlan csöndje van az imádságnak. Igen, imádkozni annyi, mint eljutni Isten csöndjébe – erősíti meg tapasztalásomat a szeretett költő –, abba a néma közegbe, amely ugyanakkor a tiszta beszéd Isten és ember, ember és minden ember között.” Mert „az imádság nem megfutamodás Istenhez az emberek elől, hanem ellenkezőleg: egész lényünk közlését és mindenkinek maradéktalan megértését, meghallgatását jelenti abban a »csöndben«, amit Isten ajándékoz nekünk, amikor vele beszélünk.” Az imádságban Isten elé visszük azokat, akiket szeretünk, odahelyezve elé szeretetünk tökéletlenségét, irgalmába és oltalmába ajánljuk őket. Valahogy úgy cselekszünk, ahogy a néma karthauzi szerzetesek: „Nálunk a ki nem mondott szavak imádsággá válnak. Ebben van a mi erőnk, és csak a csönd hatalmas eszközével tudunk bármi jót tenni. Istennel beszélünk azokról, akikhez nem szólunk.” 

Csöndes napok jönnek. Sötét hajnalok, roráték ideje. A várakozás hetei. Sötétben botorkálunk, de biztosan tudjuk, hogy megérkezünk a fénybe, és eljön, akit várunk. Ragadjuk meg a megszentelt időt, kapaszkodjunk bele a csöndbe, hallgassuk Isten hallgatását. Segítse a csöndbe való belépést Pilinszky János imája: „Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben. Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke. (…) Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.” Ámen.

(Borsodi Henrietta) 

"A nap az élet nagy mestere...

"A nap az élet nagy mestere: amikor lenyugszik, békét hoz, amikor felkel, reményt ad."

(Giorgia Stella)

Így van ez...

Így van ez, ha az embernek megtetszik valaki. Az egyik pillanatban még nem létezik, aztán hirtelen betölt mindent, akár akarod, akár nem.


(Colleen Hoover)

Csupán átutazók vagyunk egymás életében...

„Mindenkinek dolga van az életedben. Neked pedig a mások életében. Tanuló és egyben tanító is vagy. Megtanítasz és megtanulsz dolgokat. Neked csak be kell járni az utadat. Az úton pedig mindenféle ember az utadba akad majd, de ne ijedj meg egyiktől sem, hisz, hogy megtalált téged, annak oka van. Nem mindenki lesz jó veled, sőt sok emberben látod majd az ellenségedet. De tudd, hogy ő nem az! Csak amit még nem tudsz, azt megtanítja neked, hogy az utadba került akadályokat könnyebben vedd. Ő megtanítja, te megtanulod és továbbáll, s fordítva: te megtanítod, ő megtanulja és továbbállsz. Csupán átutazók vagyunk egymás életében. Az állomásokon pedig hol több időt töltünk, hol kevesebbet maradunk, hol pedig ott ragadunk. Bárhogy is van, fogadj be mindenkit az életedbe, mert nem tudhatod, hogy kinek mi a dolga benne…”

(Lippai Marianna)

Vallomás

 

Vallomás

Szívembe fényt loptál,
színes lett a sötét...
ahogy mosolyogtál,
mosolyom szállt feléd.

Váratlan érkeztél,
lelkemig jutottál,
jöttél, nem kérdeztél...
Szívembe fényt loptál.

(Lupsánné Kovács Eta)