Emlék

 

Emlék

Emlék, mit Tőled kaptam,
fülemhez teszem, súgja halkan,
nekem hoztad tengerek zúgását,
szívednek dobbanását!

Emlék, mit Tőled kaptam,
lopott perc múlik gyorsan,
forró csók, égető parázs,
szívet perzselő vágy.

(Czeglédyné B. Mária)

Ugye hallod még...!?

 

Ugye hallod még...!?

Ugye hallod még? Azt a lágy dallamot,
mit a csendes esti szél magával hozott?
Ugye hallod még...!?

Ugye hallod még? Azt a vad ritmust,
mit szívem dobog, ha veled találkozom!
Ugye hallod még...!?

Ugye hallod még? Azt a zúgó szelet,
mi azt súgja, mennyire hiányzol s szeretlek!
Ugye hallod még...!?

Ugye hallod még? Az erdő fáit suhogni,
mikor magányodban sétálni mész?
Ugye hallod még...!?

Ugye hallod még? A rohanó kis patakot,
mind-mind Neked mesél!
Ugye hallod még...!?

(Czeglédyné B. Mária)

Ölelj magadhoz...

 

Ölelj magadhoz...

Ölelj magadhoz,
hogy érezzem tested melegét.
Ölelj magadhoz,
hogy halljam szíved ütemét.
Ölelj magadhoz,
hogy érezzem tested vágyát.
Ölelj magadhoz,
míg a halál közénk nem áll!

(Czeglédyné B. Mária)

Magányos estén

 

Magányos estén

Magányos estén csillagos az ég,
ablak alatt egy tücsök zenél!
Puha párnák helyett válladra
hajtom fejem, s csendben
hallgatom, mit szíved üzen!

(Czeglédyné B. Mária)

Te vagy (voltál) nekem

 

Te vagy (voltál) nekem

Te vagy (voltál) a fény, a ragyogás,
lopott órákban a megnyugvás!
Nehéz napokon a gyógyulás,
lelkemben csillogás!
Te vagy (voltál) a sziget,
kinek karjaiban megpihenni jó,
a hétköznapok gondját
feledni hagyó!
Te vagy (voltál) a víz, miben
elmerülni jó, mohó vágyat
s szomjat oltó!

 

(Czeglédyné B. Mária)

 

Nem elég csak szavakkal szeretni

 

Nem elég csak szavakkal szeretni

 

Szeretlek! A szó, ami egy csapásra változtatja meg a bennünk lévő gondolatokat és érzéseket. De van egy pont, ahol elfogynak a szavak. És ezen a ponton egyszer és mindenkorra megtörik valami, ami addig a mindent jelentette.

 

Amikor elkezdünk valaki iránt mélyebben érezni, akkor az ember automatikusan többféle forgatókönyv alapján kezdi rangsorolni a várható eseményeket. Ugyanakkor a szív mindig remél, így a boldog vég, mint olyan az igazi vágyott opció.

 

Aztán persze az élet nem adja olyan egyszerűen a boldogságot. Nem úgy van az. Keményen meg kell dolgozni és küzdeni azért, hogy két lélek összesimulhasson. Mert mindannyian csomaggal érkezünk egymás életébe és nagyon nem mindegy, hogy együtt csomagoljuk-e ki a lelkünk hozadékait, vagy külön-külön, közben láthatatlan falakat építve.

 

Szeretni és szeretve lenni. Ez volna a vágyunk teljes szívünkből, de sokszor a köztünk lévő falak keményen beszorítanak minket és ott bizony mind a kettőnk erejére szükség lenne. Egy irányból hiába az ostrom, vesztes csata lesz. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy engednek a saját fejükben lévő gondolatcsatáknak, és nem látnak túl az önmaguk által kreált szenvedésen. Folyton mantrázzák azt, hogy nem megy, nem képesek rá, de a cselekvés szikráját sem mutatják a kapcsolaton belül.

Az ember mindig a nagy érzéseket várja. Azt, amitől majd egy csapásra megváltozik az élete. Csakhogy ezekhez az érzésekhez bizony idő kell és belefektetett energia. Nem jön az csak úgy a semmiből. Illetve de, felületes módon. De ha valaki az igazán tartalmas, és hosszú távú érzést keresi, azt, amit majd nyomot hagy benne, annak tudatában kell lennie azzal, hogy ezért tennie kell, szívből. Bele kell állni és azt mondani,  igen félek, de nem akarok visszatekintve majd arra gondolni, hogy bánom, amiért nem próbáltam meg. Mert az ember mindig az elmulasztott lehetőségeket bánja meg idővel. Hiszen azok már soha nem térnek vissza. Nincs visszajátszás.

Néha szeretnénk lerajzolni azt, amit érzünk, mert talán az könnyebb lenne, mint szavakká formálni. Kimondani azt, ami odabent van. Ami olykor felemel, máskor a mélybe taszít. Nem hiba, ha nem tudunk egyből mindent kiadni, de a kis lépések hoznak nagy eredményeket.
Egészen addig, amíg a saját elménk rabjai vagyunk és a félelmeink, blokkjaink mögé bújva hozunk döntéseket, érzelmi kérdésekben, addig soha nem lehetünk boldogok. Mert szintet kell lépnünk, saját magunkért. Ez nem gyengeség, csupán gyávaság a részünkről. Fékezzük azt, ami még el sem kezdődött igazán. És hiába a szavak, ha nincs mögötte szándék arra, hogy változzon. Az igaznak hitt hazugságok ideje lejár és ott találjuk magunkat egyedül, egy kanapén ülve, a félelmeinkkel karöltve.

És akkor ott rádöbbenünk arra, hogy vannak dolgok, amik végérvényesen megváltoznak, és hiába az utolsó szó, már nem tudjuk azt megváltoztatni.

Ha az érzés már nincs meg, és a másik sincs meg, de az emlék megmarad.

Az elmulasztott lehetőségek. Az elmulasztott érzések.

(Mounaji Barbi)

Esti kertben...

Esti kertben...

Esti kertben űlünk
Hallgatag,
Csend csobog körűlünk,
Halk patak,
Mint szomoru fűzfák szelíd domboldalban,
Halk patakra halkan
Hajlanak.

Fönt a szép ezüst ég
S hold lobog,
Istenem, leszünk még
Boldogok?
Kebleden a fejem:
Jó volna örökké ezen a kis dombon
Szívedet hallgatnom,
Hogy dobog.

(Tóth Árpád)

Be szép az ég...

 

Be szép az ég...

Be szép az ég bíborló baldachinja,
S be jó alant heverni szemlehunyva,
A csend szól, mintha hegedühang hullna,
Hegedül a csend, hűs arany a húrja,
Hallgatja a szív, elalszik a búja,
Álmodik a szív, s az álmot nem unja.

Mindent megun a szív, szerelmet is,
Pénzt is, kacajt is, hűvös kertet is,
A bú bakján ül, mint egy bús kocsis,
És hova hajtson, nem tudja, a hűs
Estén, és elbóbiskol néha s kis
Álmok ringatják...

(Tóth Árpád)

Egy képbe zárt emlék

 

Egy képbe zárt emlék

Egy képbe zárt emlék,
Mely meg sem történt még,
Vágyálom, remények,
Mely egyre bennem ég.
Ahogy állsz a fényben,
Ingben és meztelen,
Kezedben az ecset,
S kávé forr nesztelen.
Rám nézel, mosolyogsz,
Szemed vággyal telve,
Megértőn, biztatón,
Nem vár semmi jelre.
Mögötted kalicka,
Nyitva áll, szabadon,
Hadd szálljon a madár,
Ha hívja a vadon.
De ez a menedék
Otthona örökre,
Torz, hamis életnek
Az egyenes tükre.
Mert itt mind valódi,
Nincs hamisság benne,
Minden oly egyszerű,
Másmilyen lehetne?
Szeretet, tisztelet,
Igazság, érzelem,
Mert ez a menedék
Örökre végzetem.
Egy képbe zárt emlék,
Mely egyre bennem ég,
Ott állsz, és rám nézel,
S megszűnik föld és ég.

(Springfoot)

Erdő

 

Erdő

Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtei zöld zivatarját.

Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájultfinom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!

S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámló, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.

Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat;
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar,
S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.

Oly jó így egyszer mélyen örülni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törülni,
Aztán lehunyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,

S kinyitni aztán
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát!

(Tóth Árpád)