Nagy tévedés azt hinni, hogy az anyagi javak a legfontosabbak az emberi életben. Az emberi boldogsághoz szellemi, lelki javakra is szükség van. Ha az ember egy szép kertben sétálhat, ha nézheti a virágokat, fákat, a csoda szép napvilágot, hallhatja a madarak énekét, ha együtt lehet azzal, akit szeret, ha a gyermekei örömet adnak neki, ha a szüleit tisztelheti, ezek a legfontosabbak a boldogsághoz, mert ez a lélek virágos kertje.... (Wigner Jenő)
2014. február 7., péntek
Te vagy a másik felem...
Te vagy a másik felem. A kristálytiszta levegő, amely körülvesz és élettel tölti meg a testemet. A csillagok és az ezüstös holdfény az éjszakában, amely nélkül komor lenne a világ. A bársonyos víz, ami úgy simogatja minden porcikámat, mint ereimben sebesen rohanó vér, ami felforr, ha a közelembe érsz.
(A. O. Esther)
A szívem ott van...
A szívem ott van, ahol te vagy (...). Hát nem érzed, mit jelentesz nekem? Amióta megismertelek, megfordult velem a világ. Már semmi sem olyan, mint régen. Értelmét veszítette minden, ami régebben lázba hozott. Nem akarom már mindenáron megváltoztatni a világot. Veled akarok lenni. Téged szomjazlak. A csókodra, az érintésedre, a szerelmedre vágyom.
(A. O. Esther)
Címkék:
idézet,
szerelem,
vágyakozás
Minden bizalmas szó...
Minden bizalmas szó, amit egy barátnak átadunk, számára szent és azt lezárva őrzi mások szeme és füle elől. Semmi nem tudja rávenni arra, hogy visszaéljen barátja bizalmával. Ez a bizalom olyan szövetséget hoz létre a két szív között, amit a tapasztalataik alapján tanultak meg. Ez egy olyan szövetség, amely soha nem bomlik fel, amelyet soha nem szegnek meg.
(Anthony Strano)
Visszatükrözi, aki vagyok
A barát pontosan figyel arra, ami engem bensőleg megindít. Bensőmre figyel, hogy felfedezze életem alapdallamát, hogy érzékelje, hol és hogyan rezdül és csendül meg életem. És ha ezt a dallamot elfelejtettem volna, mert a hétköznapok kihívásai miatt eltávolodtam magamtól, akkor a barát újra eljátssza nekem. Újra érintkezésbe hoz saját magammal, igazi énemmel. Visszatükrözi, aki vagyok.
(Anselm Grün)
És ismerem a kettőnk...
Ismerek egy erdőt és egy hegyet. Ismerek egy házat és benne egy szobát, ahol éjjel megreccsen a padló a hidegtől, amely behúz az ablakon. És ismerem a kettőnk közötti csendet, és ahogyan a szelet hallgatjuk, amely kint a fakoronák száraz leveleit zörgeti, és szívünk dobbanását, ismerem gyengéd kezed, leheleted és illatos bőröd. Ismerem az álmot, melybe elmerülünk, mély lélegzetvételed, azután kiáltásod az éjszakába, rövid ébredésed, kapkodó lélegzeted, a félelmet, szemedben a rémületet, és csókjaimmal felébresztelek, hogy újra megnyugodj.
(Maxie Wander)
Azért vagyok itt...
Engem nem érdekel az az arcod, amit másoknak mutatsz. Sőt. Hidegen hagy. Értsd meg, ha engem szeretnél, meg kell nyílnod. Meg kell mutatnod valamit magadból, ami más, mint amit a többiek látnak, ugyanis csak abba tudok beleszeretni. Ami mindenkié, az engem nem érdekel. (...) Különleges csak akkor lehetsz az életemben, ha meg mered nyitni a lelked, és nem félsz átadni magad nekem. Nem kellenek álarcok, hiszen ha velem vagy, nem eshet bántódásod. Azért vagyok itt, mert szeretlek. De meg kell értened: nem szerethetek valakit, aki igazából nem is te vagy.
(Oravecz Nóra)
S ne feledd el...
Ne keress te búvóhelyet sehol,
lépj befelé, saját lelkedbe inkább.
Vonulj be mélységedbe. S ne feledd el,
lélek csendjében érlelődik a béke.
(Kiss Tamás)
A csend életművészetet tanít
Amikor megtanulunk elcsendesedni, és a saját belső énünkön elgondolkodni, akkor kezdünk el kielégítettséget érezni, és ilyenkor mély elégedettség tölt el bennünket azzal kapcsolatban, amit belül találunk. Sokkal kíméletesebbek leszünk az eredményeinket illetően, és elkezdünk másokat is elfogadni olyannak, akik. Minél inkább képesek vagyunk az elfogadásra, annál gyorsabban találunk harmóniát a kapcsolatainkban. Elkezdünk spórolni az energiánkkal, takarékosabbak leszünk a gondolatainkkal és a szavainkkal. Ezeket kíséri a türelem, a tolerancia, rugalmasság, könnyűség minden vonatkozásban. A csend életművészetet tanít.
(Anthony Strano)
Címkék:
elfogadás,
harmónia,
kapcsolatok,
önismeret
A csend gyógyít...
A csend gyógyít. A csend olyan, mint a tükör. Beletekintve minden világos. A tükör nem vádol, nem kritizál, hanem segít a dolgokat olyannak látni, amilyenek azok valójában. Olyan diagnózist tár elénk, amely megszabadít a helytelen gondolkodásmódtól. Hogyan teszi ezt a csend? A csend felszínre hozza az énünk eredeti békéjét, a velünk született isteni békét. Amikor ezt meghívjuk, a béke átjárja az egész lényünket, az összes egyensúlytalanságot harmonizálja és meggyógyítja. A csend teljessé tesz és feltölt, gyengéden és mégis erőteljesen aktívvá tesz.
A csend titkai
A c s e n d t i t k a i
Megjelent: Élet és Irodalom, 2003 augusztus 1.
Különös a csend világa, különös mélységei, titkai, kincsei vannak, amiknek én magam még csak a tudója sem vagyok, titkok, amelyek én rajtam, tudatlanon, csak keresztüláramlanak, titkok, miket alighogy megsejtek, eszméletemen úgy nyilall át némelyik, akár holmi madár, amely a szivárvány minden színében pompázó délelőttön sem vet árnyékot, áttetsző madár, amelynek nincs szárnya, madár, amely csupa szárny s ismeretlenül is ott él minden vágyunkban, érzésünkben, gondolatunkban; meglehet, mindezek a teremtés titkos üzenetei, mik rajtam, tudatlanon, méltatlanul keresztüláramolva haszontalanul elvesznek, ismét titkokká töppednek, titkokká szürkülnek vissza, láthatatlan ajtóik visszacsukódnak holmi makacsul ismétlődő ostoba kopácsolástól; de hogyan is idézhetném s tárhatnám fel én e titkokat, távoli üzeneteket, ha nincs rá képességem, semmilyen lehetőségem: önként, a magam elszánásából, a magam erejéből hogy merülhetnék én alá sejtelmes mélységekbe, ősvilági kincsek mágikus birodalmába, én, akinek értelme éppen csak pislákol, akár a rosszul égő faggyúgyertya, melyet a legközönségesebb száj is kifújhat, tétova figyelésem hogy érhetne a tartományokig, szeretni, nem mondom, szeretném és akarnám, de az akaraterő itt magatehetetlen, meddő, a meghőkölő büszke értelemre pedig az alázat órái jönnek, a vezeklés sápasztó órái; a csend ritmusát ízlelem, úgy lehet patakcsörgedezésként szivárgó bárgyú ritmus ez, a kiüresedés ritmusa, amely szinte magától kínálkozik, s amely a gondolattalan lélekre vattaként rátelepülhet, lomhán a lomhára, akár gémberedett test ócska hintára, de máris hinta-palinta, kényelmes tingli-tangli, lebegés, üresjárat, és kell az üresjárat, a pihenés, a lélek önösszeszedése, észrevétlen, lassú szedelőzködése…Vakolatverő hang: “Hé, zárja el már azt a magnót!”…
Dadogok, dadogásba fulladok, csupán ezt akartam volna mégis elmondani, hogy milyen különös, áldott közeg a csend, s hogy valójában mindenhez csend kell; csendben születik az élet, csend (a másikra figyelés) a szerelem nélkülözhetetlen eleme, ez az az éltető meleg közeg, holmi örökös tohuvabohu, amely összeköti a sorsokat, csendben születik a gondolat, csend az a mikro-univerzum, amelyből a gondolat fölszökik a gázködkamrán s mikrorészecskeként átnyilall, csend (belső harmónia, nyugalom) kell az öleléshez, csend, de nem azbeszt csend, nem az atombomba steril csendje, hanem őserdők sejtelmes surrogással, növények susogó hangjaival telített csendje, csend, amely olyan, akár a harsogó eső a Bakonyban, szétfoszló égtájakkal két összebújó szerelmes szemében, vagy forróégövi dzsungel felszabadult niagara-harsogása, mikor üvegzöld-hófehér vízözönként rázúdul a nagyszemű trópusi eső, az életteremtő élet zsongva ujjongó, boldog felhőszakadása, a megújulás tobzódó tajtékzása, mikor a felhalmozódott hőség már olyan fokú, hogy önmaga nyugalmán túláradva gyönyörbe ível át, amely szerelmesek ölelkezéséhez hasonló, gyümölcsök édes túlcsordulásához gyönyörtől ájuló ínyen, csend, amelyben a Kozmosz elveszti vad ridegségét s közelivé, érzékelhetővé teszi az érzékelhetetlent, magát a létezést, a lelket keretező testet, a levegőt s megszünteti a tárgyakat elválasztó közöket, csend, amely áttöri a háború zsilipjeit és eltávolítja az erőszakot, csend, amely tavaszi viharként, virágfakasztó áradásként az önmagára találó emberi tudat dobhártyáin dörömböl, csend, amely a tudat ájulása, ájulásos feltámadása, iramlás, amely áthatja a Világegyetemet, s ugyanakkor – hogy az eszméltetés lehetővé váljék – megállítja az időt; érlelődő szőlőszemek aszú- és muskotályízű csendje, csend, amelyben a tökéletesedésre törő létezés voltaképpeni mivolta ütközik ki, szerelemben kiteljesedő mivolta, csókokba olvadó mozgások szakadatlan változatosságának egysége és azon belül valahol megfoghatatlanul a változatlanság képzete: a változatlanság érzékelése, mindenütt jelenvalósága, a figyelő tudat változatlansága, magáé a figyelésé, az eszméleté; a világ csak akkor válik létezővé, lehetségessé, amikor valami felfogja és érzékeli, tehát amikor valaki figyel a világra, márpedig ehhez csend kell: a változatlanság képét öltő maradandóságnak, ennek a szörnyű, boldog tévedésnek ebben áll a lényege, és ebben áll a csend varázsa, titka; a csend eszméletbontogatás, emlékköltögetés, s miféle emlékeké, miféle sejtéseké, hova kell visszanyúlnunk, miféle elsüllyedt atlantiszokba, miféle sorsontúli mélybe, a feledésnek miféle mélységeibe, miféle szakadékok ezek, ahova már csak a tudatalatti tud alászállni, s ahonnan az eszmélet visszahőköl.
És
hol székel ez az emlékeken túli, tudaton túli emlékezés, hol székel s
mi őrizte meg, miféle szerv, a gének miféle titkos karavánja, az
emlékezésnek miféle sejtelmes raktárai? Csupán a csend.
Tán ezért hat így ránk a csend, mert az öntudatra eszmélés folyamatát elsősorban azok az élethelyzetek segítették elő, mikor az ember tétlenségre volt kárhoztatva.
(Grandpierre K. Endre)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)








