A lélek...

A lélek olyan, mint egy tiszta lap, melyet a világ ír tele, vagy inkább mint egy üres kancsó, melyet a világ tölt meg színes boraival. S ha nincs két egyforma lélek, vagyis ha minden embernek külön egyénisége van, az egyrészt azon alapul, hogy nincs kettő, aki ugyanazt a világot látná, másrészt, hogy nincs kettő, aki ugyanúgy látná a világot. (...) Mindenikünk lelkében a világ tükröződik vissza, de mindenikünkben másként tükröződik. S a lélek maga, az egyéniség nem egyéb, mint a világnak egy sajátságosan színezett tükörképe.


(Babits Mihály)

Mintha kihűlt volna az öröm a földön...

Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes... Nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez.


(Márai Sándor)

Az Élet segít...

Csak egy nagy ölelésre vágyom, egy olyanra, ami ha csak egy percre is, de eltüntet minden problémát, és elhiteti, hogy minden rendben lesz annak ellenére, hogy tudom, már most a helyén van minden. Nem kell több, nem vágyom másra, csak egy erős karra, ami megvéd és támogat. Megölel és megnyugtat. Átkarol és védelmez. Figyel rám, ha elbotlanék, és felhúz, ha már úgy érezném, nincs erőm. Akkor talán könnyebb lenne. De most nincs itt az ideje. Nincsenek ölelések, nincs támasz, de nem is baj. Meg kell erősödnöd. Az Élet segít benne. De valahogy néha... néha csak úgy jó lenne egy ölelés. Hiába. Emberek vagyunk.


(Oravecz Nóra)

A magány...

A magány (...), nagyon értékes kincs.
Mindenki vágyik egy olyan hely után, ahol időnként egyedül lehet.


(George Orwell)

Emberhez méltó állapot...

Én mindig többet szenvedtem az emberek közeledésétől, a társas együttléttől, mint az igazi magánytól. Egy ideig büntetésnek érezzük a magányt, mint a gyerek, akit egyedül hagytak a sötét szobában, amíg a felnőttek a szomszédban beszélgetnek és mulatnak. De aztán mi is felnőttek leszünk egy napon, s megtudjuk, hogy a magány, az igazi, az öntudatos egyedüllét az életben nem büntetés, nem is sérült és beteges elvonulás, nem különcség, hanem az egyetlen, emberhez méltó állapot. S akkor már nem is olyan nehéz elviselni. Mintha örökké nagy és tiszta levegőben élnél.

 
(Márai Sándor)

Jószay Magdolna - Március

Jószay Magdolna - Március

 

Bomladozó rügyek vidámítják
a húzódzkodó télvég hangulatát,
a télnek az idén nem sikerült
megmutatnia igazi önmagát.
Nekifut még egyszer-kétszer,
de hasztalan próbálkozás...
rügyek nyílnak, madárdal cseng,
s lenn a földön vakondtúrás,
s körötte friss fű zöldje zseng,
levegőben érezni a tavasz illatát.
Szívemhez ér felhők mögül is
a márciusi nap aranysugara,
s ha távol vagy is, de jó, hogy vagy,
te kedves... szívemnek gyámja.
Ébredek. Lelked lelkemhez ér,
s azt szelíden megsimogatja

Vihar Béla: MINDENEKBEN…

Vihar Béla:

MINDENEKBEN…

 

Mint csillagot, örök pályán, rendre

fogva tartja a vonzás szerelme –

ég kékjében, bolygók futásában,

mágnesekben immár ott él benne

nagy törvényként a kettőnk szerelme,

s összehajló ajkunk oldó csókját

ismétli az örökkévalóság.

 

Váci Mihály: SZEBB ÖRÖM

                                                                   

Váci Mihály:

SZEBB ÖRÖM

 

Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje

remeg az ablakon. Érzed? Ez itt

a szív állandóan üres edénye,

pedig örökké csak merít, merít.

 

Mondhatnám ezt is még: ó, harmatos

alma a tested, s rá a fény havaz!

De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,

s hogy női test, izgató és igaz.

 

És nem hasonlítlak az angyalokhoz:

asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,

mert úgy szorítsz forrón, sírva, magadhoz,

hogy embernél több leszek általad.

Wass Albert: Hallgatom a csendet

Wass Albert:
Hallgatom a csendet


Hallgatom,
mint ver ütemet csendre a szív,
mit zenél vágyat pergetve,
egyre ölelésedre hív.

Hallgatom,
hogyan sír szívemben a hiány.
Néma ajkon sikoltó zene
lehet ily karcolóan lágy.

Hallgatom,
mit suttog igézőn a szellő,
vajon tőled szállt-e ide
szerelmes szóban libbenő,
szívemet simogató zene:
Szeretlek édes szerelmem.

Hallgatom,
semmiből csendülő édes hang,
mint töri meg fülem csendjét
szívem kételyébe marva,
képzelem e vágyott szavakat,
vagy szerelmed küldte felém.

Hallgatom,
mint éled szerelmem a csendre,
mint űzi el a születő,
hiányból sarjadó kételyt.

Hallgatom,
érzem szerelmes szívverésed
versben éled a csendre:
Szeretlek örök szerelemmel.

Ha magadat adod...

Ha magadat adod, azokat a kincseket, amiket útravalóul kaptál, a világot gyarapítod azzal, embertársaidnak adsz ajándékot.

(Csitáry-Hock Tamás)