Vihar Béla:
A KEDVESTŐL HAZAFELÉ
Amikor hajnalban eljöttem tőled,
ifjú voltam,
és az éjszaka
kéklő habja gyöngyözően, halkan,
csobogott felettem a magasban,
s tiszta volt, mint szemed sugara.
Amikor hajnalban eljöttem tőled,
oly nagy csend volt,
és szerettelek.
Csak az árnyék, lombok és a mennybolt
tudta titkunk, mely enyém s tied volt:
kedvesek közt a legkedvesebb.
Amikor hajnalban eljöttem tőled,
bennem égtél,
mint szent tüzes bor,
s látni véltem; a párnára hajtva
körülfogja lágy hajad patakja
drága arcod, s rólam álmodol.
Amikor hajnalban eljöttem tőled,
eltűnődtem,
hogy a föld ragyog,
s csillag lobban, a parázsló, fénylő, –
isten ujján felszikrázó ékkő,
és megköszöntem, hogy tied vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése