Szilágyi Hajnalka:
Lélegzet
Kapcsold
le a csillagokat, kezeiddel simogasd végig a testem köré nyújtózkodó
meztelen éjszaka árnyékát. Érezd, ahogy lassú mozdulattal előhívom
szívem sötétkamrájából a holnapba szeretkezett álmaink fényben forgó
sziluett táncát. Pihenj meg lelkembe fáradt lelkeddel, fészkelj
illatomba, érintésembe. Bújj hajam közé, szeress úgy, ahogy még nem
szerettél. Látod, ránk hajlik az estfény, nem enged, szelíden szorít a
pillanat. Most jó ez a bilincsre vert sóhaj. Arcom kezed közé temetem,
füledbe suttogok. Akarlak. Vágylak. Ujjaiddal utat rajzolsz,
lágy ívű hajlatok köré átjárót, lentek és fentek közé édes hullámokat,
száddal finom tavaszi szélzúgást játszol. Velem zuhansz oda, ahol éppen
álmodom. Felemelsz, elrejtesz, simogatásoddal betakarsz, lüktető
hangokká bomlik csendünk. Bőröd alá költözöm, csupasz szíved alatt
ringnak a szavak, hallgatlak, tanullak, míg a szemérmetlen est
árnyékunkra olvad.
Belélegzel, kilélegezlek…
Öledbe
fészkelem magam. Ártatlan bűnöddé vetkőztetsz, és én, feloldozlak
minden sóhajomban. Megbocsátható vétkem vagy, míg térdre nem ereszkedik
a kócos hajnal horizontján a buja nap. Akarsz. Vágysz. Ajkad ajkamra
tapad, szemem szemed mögé lát, végtelen út, vakító fénysugár.
Felfedezel, megforgatsz, megfordulsz. Tíz körmöd tépi húsomat - édes fájdalom. Tested
testemre fonódik, nem engedsz. Sajdul a szó, szűkül a tér, fogy a
levegő. Gyönyörbe hajszolod vérem, szomjazol, éhesen elmerülsz bennem.
Nincs kapaszkodó, eggyé válva szerelmesedünk a csillagokig. Forog a
világ, zuhan az ég, az idő végtelenné csendesül. Még zihál bennünk a
gondolat, de már nincsenek titkaink, levetkezett minden érintés, minden
hang. Arcunkra kúszik az álmosodó fény, lélek-mély képzeletem ülj
körém, adj levegőt, még. Ne szólj, csak a csönded hozd el holnap is.
Belélegezlek, kilélegzel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése