2012. július 27., péntek

Értelem és érzelem
















Értelem és érzelem

 
Vajon hogyan választjuk szerelmeinket? Lehet-e változtatni vonzódásainkon, és mi van akkor, ha tudjuk, hogy akit szeretünk, nem kellene szeretnünk?

A szív nem ismer elhatározást
A mondás szerint a barátaink Isten bocsánatkérése a rokonainkért – hiszen ez utóbbit nem mi választjuk. Ám egyre inkább úgy tűnik, hogy szerelmeinket sem. A felmérések alapján az emberek 85%-a ugyanolyan típusú emberek iránt gyúl lángra. Ennek oka lehet persze  kialakult „zsánerünk” is , a ma oly divatos „vonzás törvénye is”, de a pszichológiai tények azt mutatják, hogy valamiképp „belénk van kódolva”, hogy kik vonzanak bennünket. Addig nincs is gond, míg ez egy fekete szemöldökben vagy száj melletti barázdában jelenik meg – ám ennél jóval összetettebbek vonzalmaink, és leginkább belső természetre, kapcsolati problémákat jelentő jellemvonásokban mutatkoznak meg.


Ember tervez...
Egyesek például folyton abba ütköznek, hogy társuk előbb-utóbb kiszeret belőlük. Mások mindig olyan társat fognak ki, aki képtelen kifejezni az érzelmeit, vagy épp a sokadik párkapcsolatuk fut zátonyra az esküvő kérdéskörének felmerülésével. Ám egy dolog felismerni, hogy „én mindig a hülyéket vonzom”, és más dolog tenni ellene. Merthogy nem lehet. Úgy legalábbis nem, hogy az ember elhatározza, na, most aztán olyan ember iránt fog elsöprő szenvedélyt érezni, aki tökéletes társ tudna lenni. Ilyenkor ugyanis általában az történik, hogy az emberlánya ezzel a szilárd elhatározással lép be egy társaságba, jól ki is szúrja magának a két szóba jöhető szingli pasit, akik szépek, okosak, gálánsak és minden szempontból megfelelnek az elvárásoknak, aztán a buli végén ott találja magát egy személyiségproblémás, megrögzött agglegény mellett, és maga sem érti, hogy történhetett ez, de már megint nyakig belemászott egy teljesen reménytelen kapcsolatba.


 
Romboljuk le gátjainkat!
Nem – változtatni azon, hogy kik is bolygassák fel a gyomrunkban szunnyadó pillangókat, csak egyféleképp lehet: ha gondolatainkat megváltoztatjuk. Ha tudatosan arra fókuszálunk, milyen társat is szeretnénk, rendszeresen elképzeljük, milyen lenne és nekünk milyen lenne mellette – ezzel a módszerrel szép lassan átírhatjuk belső elvárásainkat. Különböző terápiákkal (családállítás, pszichodráma stb.) felkutathatjuk belső gátjainkat, megismerhetjük azokat a tényezőket, amelyek megakadályozzák, hogy szerelmi életünk teljes és boldog legyen. Nem is gondolnánk, mi minden áll a háttérben – egy ilyen terápián résztvevő nő például arról számolt be, hogy sosem értette, miért érzi egy idő után teljesen aszexuálisnak magát társával szemben, akiért pedig eleinte tomboló szenvedéllyel lángolt. A terápia fényt derített rá, hogy gyermekkorban elveszített ikerbátyát kereste mindenkiben, mindenkivel eggyé szeretett volna válni – márpedig szex csak két külön ember közt lehetséges. Miután ezt megértette, a le nem zárt gyászfolyamatot dolgozta fel a terápia során – s azóta egy remek férj és két gyönyörű gyermek oldalán éli boldog életét. A belső korlátok ledöntése tehát alapvető fontosságú – no de mit tegyünk, ha egyszer már sikerült belemásznunk egy olyan kapcsolatba, amelyről tudjuk, hogy nem a javunkat szolgálja?


Titokban reménykedünk
Nos, igen, ez az egyik legnehezebb dió – szeretni valaki olyat, akiről tudjuk, hogy nem kellene. Ilyenkor van az, hogy vitázni kezd egymással szív és ész. Racionálisan átgondoljuk, hogy jelenlegi párunk valószínűleg sosem lesz alkalmas apának és boldoggá tévő férjnek, hogy „csak az időnket pazaroljuk mellette” – átgondoljuk, és: maradunk. Miért? Mert szeretjük – és mert ott belül titokban reménykedünk abban, hogy majd megváltozik. Még akkor is ebben reménykedünk, ha nem valljuk be magunknak – hiszen ugyan mi más késztetne a maradásra? Senki sem önmaga ellensége, ha egyszerűen nulla százalék arra az esély, hogy az érdekünket szolgálja az együttlét, akkor elmegyünk – ezt diktálja énvédő mechanizmusunk. Ha mégis maradunk, akkor bizony reménykedünk a változásban. Ismerjük fel ezt – és kérdezzük meg magunktól, van-e valami alapunk erre a reményre. Ha nincs – bizony, lépnünk kell. Kellene. De hát ezt az értelem mondja – és jól tudjuk, a szívnek nem ő diktál…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése