Drávicz Gyula: Édesapámnak

Drávicz Gyula: Édesapámnak

 

Akkor kezdődött hajdanán,
azon a bolondos éjszakán,
amikor meglátta arcomat,
s először hallhatta hangomat.

 

Azonnal tudtam, hogy büszke rám,
ahogyan azt mondta: kisbabám,
és mikor gyengéden felkapott,
két karja békét és hont adott.

 

Úgy tűnt, hogy burokban növök fel,
azt, hogy ő szóval vagy ököllel
hányszor is védett a gonosztól,
nem veti papírra golyóstoll.

 

Nem írja azt sem, hogy felnevelt,
megadva mindent, mi tőle telt,
gondosan vigyázta lépteim
utamnak síkjain, bércein.

 

Bánom, hogy mindezért, jó apám,
köszönet tán el sem hagyta szám,
nem tettem semmit, hogy többre vidd,
s én sosem óvtam még lépteid.

 

Egyszer majd én adom meg neked,
amit egy ember csak megtehet,
s téged fog védeni két karom,
miközben hangodat hallgatom.

 

És akkor rádöbbensz majd talán,
hogy ez pont olyan, mint hajdanán,
s lehet még büszkébben mondja szád,
én vagyok egykori kisbabád.