Komáromi János:
Mert így akarom...
Kezemben tartalak,
rabom vagy Kismadár!
Éledő vágyad, sóhajok
kalitkájába zár.
Végig simítalak
és bár még ellenállsz,
a ruhád alatt lüktet már a tested,
érzed "elested".
Mikor bőrödhöz érek
és nem kérek, de
követelek, kicsit harcolsz,
de gyorsan megadod magad.
Fejed hátra hanyatlik
és én lágyan csókolom végig
márvány-ívű pelyhes nyakad.
Ruháid engedelmesen hagynak el
mint a hólepel tavasszal
a földeket.
Folyó a karom és tested
ívelő hidat épít fölé.
...mert így akarom...
Nincsenek már titkaid
az enyém minden gondolatod.
Fátyolos szemeid mögé
rejtem el az időt.
Ziháló lélegzeted,
már mindent betölt.
Bőröd pórusai
mohón isszák magukba
simogató leheletem.
Már mozdulnál,
már csókolnál
de nem engedem.
Arcodra vágyak
pírját gyújtom,
már tombol az élvezet,
de tovább nyújtom.
...mert így akarom...
Szempilláid megremegnek,
testeden hullámok futnak át,
ajkaim fent is lent is
nyitják a kéj kapuját.
Kitárod magad nekem,
enyém már mindened.
Nincs rejtett részed
mit nem birtokoltam.
Úgy érzed a csúcson vagy
és már zuhanni vágysz...
De én még nem engedem!
Még nem lehet!
Még nem akarom!
Még szállj tovább,
Angyalom!
Egyre csak beszél
szemérmeddel a szám.
Még tovább kutatok.
Már a bőröd alá is befolyok,
én vagyok testedben a vágy.
Már nem vagy ura magadnak.
Én viszlek tovább!
Emellek, repítelek!
Minden sejted átjárom,
egész lényed kéjjel itatom át.
Izmaid összerántom,
majd elernyesztem.
Testedben a gyönyör
hullámait gerjesztem.
Lassan magadba öleled
a végtelen teret,
múltat és jövőt tagad meg
vonagló jelened.
Testedből források fakadnak
zuhognak és magukkal ragadnak.
Hegyek születnek
és korlátok szakadnak át.
Szemedből könnycsepp indul útra,
sikoly szakad fel újra, meg újra.
Kiáltasz lázba, könnybe fúlva.
A kéj elönt,
tehetetlen vagy.
Szorosan tartalak,
hiába vergődsz
vágyad szítom tovább.
Kegyetlen vagyok!
Csak élvezd!
Látni és érezni akarom!
Hirtelen egyetlen
ponttá zuhansz,
majd kitárulsz
és mindent magadba fogadsz.
Lüktetsz, mint a
születő világegyetem.
Akár a teremtő Ősrobbanás,
szakad ki belőled sóhajod.
Újra és újra megszületsz.
S mikor elcsitulsz,
lágyan takar be karom.
...mert így akarom...
Kezemben tartalak,
rabom vagy Kismadár!
Éledő vágyad, sóhajok
kalitkájába zár.
Végig simítalak
és bár még ellenállsz,
a ruhád alatt lüktet már a tested,
érzed "elested".
Mikor bőrödhöz érek
és nem kérek, de
követelek, kicsit harcolsz,
de gyorsan megadod magad.
Fejed hátra hanyatlik
és én lágyan csókolom végig
márvány-ívű pelyhes nyakad.
Ruháid engedelmesen hagynak el
mint a hólepel tavasszal
a földeket.
Folyó a karom és tested
ívelő hidat épít fölé.
...mert így akarom...
Nincsenek már titkaid
az enyém minden gondolatod.
Fátyolos szemeid mögé
rejtem el az időt.
Ziháló lélegzeted,
már mindent betölt.
Bőröd pórusai
mohón isszák magukba
simogató leheletem.
Már mozdulnál,
már csókolnál
de nem engedem.
Arcodra vágyak
pírját gyújtom,
már tombol az élvezet,
de tovább nyújtom.
...mert így akarom...
Szempilláid megremegnek,
testeden hullámok futnak át,
ajkaim fent is lent is
nyitják a kéj kapuját.
Kitárod magad nekem,
enyém már mindened.
Nincs rejtett részed
mit nem birtokoltam.
Úgy érzed a csúcson vagy
és már zuhanni vágysz...
De én még nem engedem!
Még nem lehet!
Még nem akarom!
Még szállj tovább,
Angyalom!
Egyre csak beszél
szemérmeddel a szám.
Még tovább kutatok.
Már a bőröd alá is befolyok,
én vagyok testedben a vágy.
Már nem vagy ura magadnak.
Én viszlek tovább!
Emellek, repítelek!
Minden sejted átjárom,
egész lényed kéjjel itatom át.
Izmaid összerántom,
majd elernyesztem.
Testedben a gyönyör
hullámait gerjesztem.
Lassan magadba öleled
a végtelen teret,
múltat és jövőt tagad meg
vonagló jelened.
Testedből források fakadnak
zuhognak és magukkal ragadnak.
Hegyek születnek
és korlátok szakadnak át.
Szemedből könnycsepp indul útra,
sikoly szakad fel újra, meg újra.
Kiáltasz lázba, könnybe fúlva.
A kéj elönt,
tehetetlen vagy.
Szorosan tartalak,
hiába vergődsz
vágyad szítom tovább.
Kegyetlen vagyok!
Csak élvezd!
Látni és érezni akarom!
Hirtelen egyetlen
ponttá zuhansz,
majd kitárulsz
és mindent magadba fogadsz.
Lüktetsz, mint a
születő világegyetem.
Akár a teremtő Ősrobbanás,
szakad ki belőled sóhajod.
Újra és újra megszületsz.
S mikor elcsitulsz,
lágyan takar be karom.
...mert így akarom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése