2012. május 31., csütörtök

Az illúzió






















 
Sztudva Péter: Az illúzió

Számomra ismeretlen úton indultam el, hogy közelebb kerülhessek hozzád. Nehéz lenne megnevezni, hogy pontosan mi is ez, de az biztos, hogy felkavar. Mindent, amiben hittem egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor megpillantottalak. Egy kicsit édeskés az érzés, mégis beleborzongok. Szinte fáj a jelenléted, és ugyanakkor rettenetesen hiányzol. Akkor is, ha a közelemben vagy. Még nem tudom, hogy az út merre vezet, de rábízom egy belső hangra, amely vezérel a veszélyes csapdák tengerei között. Ilyenkor rád gondolok. És rám tör az érzés. Teljesen védtelennek érzem magam. Te is érzel ilyet?
Sokan állítják, hogy az élet egyszerű. Ők bizonyára olvasták a sors könyvét, de a rólam szóló oldalak biztosan hiányoznak, és ezért érzem másképp helyzetemet. Most is, mint már annyiszor, egyedül tettem meg a rejtekhelyre vezető kis ösvényt, melyet csak neked akartam megmutatni, hogy élvezhesd velem azt, amit én életnek nevezek. Néha meg-megbotlom egy-egy kisebb akadályban, és eszembe jut, hogy hasonló a helyzet, mint mikor végre úgy érzem, igen, itt az alkalom. Most elmondom neked. De félek, hogy...
Magam sem tudom mitől. Hisz a csalódásokon már túl tettem magam. Átléptem ezen az állapoton?
Leülök kedvenc kősziklámra, mely már annyira szívemhez nőtt, hogy eme hűvös napon is melegít, már csak azzal is, hogy hatalmassága csendbe burkol, s ettől úgy érzem, hogy szinte érzi, erre van szükségem. Nézek ki a fejemből, bámulok a messzeségbe, hisz mesés látvány tárul elém. S a szívemmel látom azt, ahogy megnyílik előttem a táj. Közeli fa lombjai között, egy eltévedt feketerigó bújt meg, félve attól, hogy egyedül maradt. És egy húr pattan el érzelemmel felhangolt szívemben, ahogy keserű éneke a párja után sír. Reccsen egy ág a hátam mögött, hirtelen fordulok hátra, és erősen remélem, hogy te közeledsz felém, holott tudatom tudja, hogy csak a zsenge fadarab adta meg magát, a kemény hideg dermesztő erejének. Később engem is elér, és a testembe mar. Talán mégsem fáznék ennyire, ha tudnám, hogy az illúziók, amelyekbe ringatom magam, meleg takarókká válnának. És bársonyos anyaguk közé simulhatnék, amikor csak kedvem tartja. Tudod, az érintésed szinte megbéníthatna, lágy hangod, mint a mennybe hívogató angyal érinthetne, mint aki arra csábít, hogy repüljek a fellegek felett. Pillantásod tükrében megtalálhatnám az éltető fényt, tested illata eszembe juttathatná a természet hívó szavát, forró ajkad, mint tűz perzselné az enyémet, s mégis azt kívánnám, hogy legyek inkább hamu, mintsem fagyos szent. És az ölelésed a pillanatot, hosszú évekké nyújthatná, ha te is akarod.
Szemem világa ismét a táj nyugalmába vész. Hallom, ahogy a föld lélegzik, ahogy a szellő suttog a fák között, és érzem az előbújó nap sugarának édes simogatását. Szabadnak és könnyűnek érzem magam.
Mindezt feláldoznám egy veled töltött percért. A természet az egyetlen oltalmazóm, aki befogad minden előítélet nélkül. De most úgy érzem, hozzád is tartozhatnék. De ez csak álom. Sőt, ábránd. Az én kis titkom, magányos szívemben. A te életed másról szól. Mindenben a legjobbat keresed, a tökéletest. Ami számomra szent, semmibe veszed, ahogyan engem is. Mert uralkodni akarsz a dolgok felett. Hogy ne lássanak sebezhetőnek. De te is csak halandó vagy. És ezt én pontosan tudom.
De ez is csak hamis illúzió, egy szánalmas idea, s a porba sújtanál, ha ez kiderülne. Mert szép félelmeid gátat szabnak szabad akaratodnak, és te ezt félsz megvallani magadnak és nekem, még akkor is, ha érzed, hogy így van a lelked legmélyén. Ezért vagy olyan távoli és elérhetetlen. De eljön majd az idő, amikor levetkőzzük gátlásainkat, szembeszállunk félelmeinkkel. Aznap beköszönt a szivárvány, s csillogása hidat emel szíveink között. Attól a naptól kezdve már együttes erővel, egymásra támaszkodva haladunk az élet tekervényes csigalépcsőin előre. Egymáshoz bújva telepedünk a szikla árnyékába, és nem félünk a naplementétől. Őszinte szívvel gyönyörködhetünk a csillagok varázsában. De hol késik ez a perc? Miért várat magára? Miért áll a boldogság útjába?
Hiszen én itt vagyok. Meztelenül. Mindentől megfosztva, ami számomra szent. Nincs másom, amivel megajándékozhatnálak, csak a szívem. A gondolataimban csak te létezel. Emléked fogva tart. És ilyenkor a lelkedhez szólok, mert hiszem, hogy meg tudom érinteni. Most, ebben a felemelő pillanatban. És ha megmutatod nekem, talán újra hinni fogom, hogy létezik boldogság, mert akkor lesz életemnek értelme. És ez egy kétbetűs szó: Te.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése