Vágy, csüggedés, remény!
Mi, akik e nagy világot járjuk,
Egytől-egyig boldogságra vágyunk.
Csalogat bennünket, aztán tovatűnik,
De szívünkben a vágy, soha meg nem szűnik!
Ha, elmúlna vágyunk, mit érne világunk,
Ha, a boldogságra, már reményt sem látunk?
A remény indítja, hajtja a mi tettünk,
Egyszer csak észrevétlen, boldogok lettünk.
Egyszer fent, máskor lent, így szokott ez lenni,
Az ember meg kénytelen, tudomásul venni.
Csüggedés és remény, harcolnak egymással,
Te a „remény” legyél, ne is törődj mással!
Hogy az ne vesszen el, mindig sokat tegyél,
És a harc, ha eldől, mindig győztes legyél!
Az a leggazdagabb, kit táplál a remény,
Fontos a léleknek, mint testnek a kenyér!
Mi, akik e nagy világot járjuk,
Egytől-egyig boldogságra vágyunk.
Csalogat bennünket, aztán tovatűnik,
De szívünkben a vágy, soha meg nem szűnik!
Ha, elmúlna vágyunk, mit érne világunk,
Ha, a boldogságra, már reményt sem látunk?
A remény indítja, hajtja a mi tettünk,
Egyszer csak észrevétlen, boldogok lettünk.
Egyszer fent, máskor lent, így szokott ez lenni,
Az ember meg kénytelen, tudomásul venni.
Csüggedés és remény, harcolnak egymással,
Te a „remény” legyél, ne is törődj mással!
Hogy az ne vesszen el, mindig sokat tegyél,
És a harc, ha eldől, mindig győztes legyél!
Az a leggazdagabb, kit táplál a remény,
Fontos a léleknek, mint testnek a kenyér!
Kövesdi Ferencné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése