Soká feküdtek így puhán, elomló szerelemben,
s azt sem tudták, miféle fény, milyen felhőcske lebben
fölöttük; hogy csillag lebeg, vagy leng a lassú hold:
vagy tán tűzvésszé gyúlt az éj; mit szerelmük csiholt –
nem tudták: nem mozdult-e meg a föld tompán alattuk,
hogy lángra kapjon hirtelen, miként tűzlángos ajkuk,
nem tudtak semmiről talán, – hogy van-e most világ,
vannak-e fák; nem érezték a rózsák illatát,
nem tudták: susog-e a szél, vagy hogy hamvába holtan,
mint elcsüggedt kis rőzseláng búsong a néma lombban –
megállt a perc, hiába szólt a csalogány dala,
hiába szállt az éji csend szétoszló illata,
magasság s mélység zengzetes, szeráfi szép zenéje
a csillagokból hasztalan bomlott a földi éjbe—
köröttük minden elégett, mert hisz gyehenna-tűz
lobog azokban, kiket a szerelem egybe fűz.
Így lobbant el, rohanva szállt el minden éjek éje,
elűzte már félelmüket szívük szép szenvedélye,
napfénnyé rezdült át az árny, – ó nem volt még Szerelem
boldogabb pillanat arany-nyoszolyádon sohasem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése