Szembeszéd

Szembeszéd

 

Azt mondják: a szem a lélek tükre. Közhely. Érdekes viszont, hogy igaz. Mert a szemedben van valami, ami megmondja nekem, hogy ki vagy. És ez a tekinteted. Amikor valakit megszólítok, szavakkal teszem.  Elkerülhetetlenül. A mindennapok embere ezt másképpen már nem tudja csinálni. Azaz: ki kell nyitnia a száját, és azon szavakat kell kibocsátania. Meg kell szólalnia, hogy a másik ember megszólítható legyen. Különben még elmegy mellette, és nem történhet meg a találkozás...

Ahhoz, hogy a megszólítás nyelvi eszközeit elsajátíthassuk, iskolába kell járnunk. Az anyanyelv megtanulása viszonylag könnyen megy. Csak fel kell eleveníteni. Mert anyanyelv, mert szervesen hozzánk tartozik. És az ember máris megszólalhat. Beépülhet a közösségi életbe. Egyszerűen azért, mert a szavakkal megszólíthat és megszólíthatóvá válik. Kommunikálhat. Az élet viszont (főleg az érzékenyebbeket) gyorsan megtanítja arra, hogy a szavak csupán – hasznosak. Valódi kifejező erejük azonban nincs. Sokkal többet rejtenek el, mint megmutatnak...

Persze a szavaknak is van mágikus erejük. Ugyanis a kérdés nem az, hogy az ember mit mond, hanem, hogy hogyan mondja. Így hát minden nyelvi tudásnál van valami fontosabb, s ez a személy!

Tehát nemcsak a szavakkal lehet megszólítani és megszólíthatóvá lenni. Sőt: egy másik emberi lényt, egy másik személyt pusztán szavakkal csak a legritkább esetben lehet megszólítani. Kell, hogy a szavakat valami kövesse. Ez pedig az eredeti és egyedülálló, megismételhetetlen személy.

Ő pedig a szemben van. Az ember tehát a szemben van. Pontosabban: a tekintetben. Aki szemmel szól, az sokkal többet mond. És sokkalta közvetlenebb, eredetibb szinten szólít meg vagy válik megszólíthatóvá. Mi az, amit az emberi arcon először meglátok? A szemet. A tekintetet. Minden találkozás alfája és omegája a szem, illetve a tekintet. Valójában enélkül nincs is találkozás. Az élet legfontosabb dolgai a szemek közt zajlanak. A szemből áradnak ki azok a titokzatos és láthatatlan sugarak, amelyek azonnal és a lehető legközvetlenebbül letapogatják egymást. Hiába minden szó. Mondhatsz, amit akarsz, és mondhatod, ahogy akarod, ha a tekintetedben nincs valami rokon, valami közeli és ismerős. Valami, ami lágyan csak annyit mond: tudom, ki vagy... Végre, újra láthatlak..., hiányoztál... Ezt mondhatja nekem egy másik ember szeme. És még sok minden mást. Olyasmit, és csakis olyasmit, amiben biztos lehetek, ami nem csal és nem csalhat meg, hisz közvetlenül a lélekből árad. Amikor ilyen szembe néz, az ember megláthatja elvesztett önmagát. A te szemed az én tükröm, az én szemem a te tükröd. Egy kicsit tudományosabban: a szemek között áramlik át és fogható fel az ember személyes életereje. Nem csupán szavakkal beszélgetünk. Nem csupán a testünk szól. A lelkünk is „eszmét cserél”. A szemből kiáradó sugarak alaprezgésének minőségéből ered az azonnal fellépő rokon- vagy ellenszenv. Mondhatnánk: a szembeszéd az észérvek és a szóbeszéd csődje. A megközelítően vagy közvetlenül azonos hullámhossz nagyon fontos, mert csak ezzel csökkenthető minimálisra az együtt rezgést zavaró interferencia.

Első dolgom a szemedbe nézni, „íriszudvarod kútja” tükrébe pillantani...

 

(csnf)