Két ember között...

Két ember között, annak nagyobb az Istenbe vetett hite, aki a természetet szereti.

(John Ruskin)

A nyolcadik csoda

A nyolcadik csoda

A világ hét csodája, sem tárgyak és házak
A világ hét csodája érzelmek és vágyak.

Apró örömök, melyek létedet építik
Heves érzelmek, melyek lelkedet szépítik.

Az ízek érzése a szádban szétolvadva
A színek látása áradó fényzuhatagban.

Szerelmed testének mámoros érintése
Virágok illatának kábító érzése.

A szeretet ezernyi változatos bája
Anyai, gyermeki és szerető formája.

A nap a hold a csillagok az égen,
Ők a világ, de csodái mi vagyunk régen.

És a szerelem, mi mindent felülmúlva,
Lelkeket és testeket perzselve, felgyújtva,

Kitör mindenhonnan, soha sincs akadálya…
Igen az érzés, a szerelem a világ nyolcadik csodája!

(Tollhegy )

Eljött az ősz

 

Eljött az ősz

Nézd kedvesem, eljött az ősz
a fákon már szélvihar táncol,
és udvarunkban a sok dió
csörögve hull, a fáról.
Háztetőnkről galamb figyel,
és amint a dió megreped,
csendesen suhanva felkapja,
s viszi a dióbelet.
Az utcákon sietve járnak,
bár az őszi nap tüze heves,
októberben nehéz elhinni,
hogy ily nagy meleg lehet.
Esőt várunk, de hiába
száraz a kertünk, és a liget,
kókadtan lógnak az ágakról,
a fonnyadt falevelek.
Felettünk ragyog az égbolt,
talán a nyárról mesél nekünk,
de utat tör magának az ősz,
hiába reménykedünk.
Nézd kedvesem eljött az ősz,
talpunk alatt az idő pereg,
fagyot hoz felénk az őszi szél,
de nem győzhet szíveink felett.

(Juhász Magda)

Nálad járt gondolat

Nálad járt gondolat

Ölelj magadhoz!

… csak úgy…

Mint folyót a partja,

Hogy örökre medrében tartsa.

 

Ölelj! Ölelj át!

… csak így…

Mint napfény a földet,

Hogy ne reszkessek többet. 

 

Ölelj át egészen!

… igen, így…

Mint szellő a fákat,

Simogass, vess puha-ágyat.

 

(tollhegy)

 

Mert ha nem ...

Mert ha nem ...

Öleltek már Téged féltő szerelemből?
Mert ha nem, még nem éltél soha!

Csókolták az ajkad igaz érzelemből?
Mert ha nem, még nem éreztél soha!

Mondta a kedvesed, hogy csak Téged szeret?
Mert ha nem még nem szerettek soha!

Suttogtál fülébe mámorító igent?
Mert ha nem, még nem szerettél soha!

(Tollhegy )

Vígh Lilla:Mindennek ára van...

Menj az utadon, keresd a jót!
Keress sok édes pillanatot!
Keresd meg azt, kivel boldog vagy!
De tudd! Mindennek ára van!

Maradhatsz, ha féled a bizonytalant.
Ha nem tűröd a változást, a zűrzavart.
Ülj hát tovább a biztos káoszban.
De tudd! Mindennek ára van!

Ha állandóságot akarsz, azt is szabad.
De az állandóságnak nagy ára van.
Ha változásra vágysz, azt is szabad.
De a változásoknak is ára van.

Ha nem akarsz lelki koldus lenni.
Ha nem akarsz másoknak megfelelni.
Ha önmagad ura akarsz lenni.
Mindenért, mindezért meg kell az árat fizetni.

Sokba kerül az élet, ha szomorú, ha vidám.
S nem olcsó a keserűség, sem a boldogság.
Egyet tanulj meg, halld meg a szavam:
A világon mindennek ára van...

Vígh Lilla:Engedd el!

Az ember lelke gyakran vágyik egy kis magányra,
Amikor csendben elvonulhat önmagával.
Én is sokszor keresem saját magányom.
Merengek, de mindig a múltam találom.

A múltamban oly sok emlék kereng,
Harag, dac, akarat, elszánt értelem.
Fel-felröppen újra milliónyi kérdés.
Hogyan? Minek? Miért? Miért pont én?

Előtör, belém villan ekkor a válasz.
Hagyd már! Engedd el! Nyiss utat a mának!
Adj hálát a nap fényéért, a levegőért!
S élj szeretetben a lelkeddel a boldog jövőért!

 

Vígh Lilla:Őszike

 

Vígh Lilla:Őszike

Hamvas őszi arcát
próbálgatja már a természet.
Ruháit sorra előveszi.
Melyik legyen? Válogat merészen.

Sárga? Barna?
Melyik áll majd jobban?
Talán a merész vörös?
Még a nyári zöld is megvan.

Ruháira díszeket tűz.
Csinosítja magát.
Kalárist fűz, színeseket.
A pók csipkét sző reá.

Piros, kék, narancssárga
Gyöngyeivel a nyakában.
Csipkebogyó, kökény, galagonya.
Vidám útitársak.

Táncot lejt a szép ruhában.
Egy kissé megfáradt.
Leül hát a Sóstó partján.
S nézi, hogy ring a nádas.

 Tóth Timi:Bennem élsz

Érezlek,
bennem
élsz.
Halovány
fénnyel
magamban
rejtelek,
folyton-
folyvást.
Igéző
várakozás
dúl
bennem
hasztalan.
Miért
várok
rád?
Üres
évek
teltek
el
hasztalan
nélküled.
Tiltott
a
szó,
pillantások
rejtett
zuga
ha
látlak.
Kötött
kezek
bilincsbe
verve
feloldásra
várnak.
Ebben
a
létben
talán
már
soha
nem
találkozunk.
Kék
pillék
földjén
vár
ránk
az
örök
csoda,
a
szerelem.

Ne félj, Szeptember!

 

 

 

 

 

 

Ne félj, Szeptember!

Ne félj, Szeptember, ha időd lejár,
még fényben úszik az őszi határ,
hajnali harmat szirmokon ragyog,
kerülnek téged alkonyi fagyok.

Ne félj, Szeptember, áradó fénnyel
ölelő öled gyümölcsöt érlel,
szőlőszem duzzad, méh, darázs rászáll,
mosolyog reánk sok víg virágszál.

Ne félj, Szeptember, hisz a vén kályha
a nap melegét még fel nem váltja,
nem fázik, reszket, kinn s benn az ember,
áldunk mi téged, ne félj, Szeptember!

Kis szöcske szökken, fürge gyík szalad,
paprika-fűzért pirosít a nap,
bús a mi szívünk, továbblépsz egyszer,
könnyes lesz búcsúnk, ne félj, Szeptember!

(Szuhanics Albert)

SZEPTEMBER VÉGÉN

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Petőfi Sándor:
SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember)

A Szeptember végén Petőfi szerelmi költészetének kiemelkedő verse. Feleségéhez, Szendrey Júliához írta 1847 szeptemberében, amikor a költő egyik barátjának kastélyában időztek nászútjukon.

Ez a szerelmi vallomás a síron túl is tartó hűség költeménye. A költő föltétlen hűségét vallja meg hitvesének: akkor is szeretni fogja, ha korai halála után asszonya mást választ.

A mű szépsége az évszakok változása és az emberi sors párhuzamában, a vers dallamosságában és a vallomás kifejezőerejében nyilvánul meg.

1. A természeti képek párhuzamot vonnak az emberi élet mulandósága és az évszakok váltakozása között. Az ősz kezdetén a távoli hegycsúcsokat már hó borítja, s a fiatal férj már ősz szálakat vesz észre hajában.

2. A második versszak első sora —Kosztolányi Dezső a legszebb magyar verssornak nevezte — a mulandóság törvényét foglalja költői szavakba. Az élet ugyanúgy elmúlik, ahogy a virág elhervad. Prózában kimondva ez csupán közhely. Ám a költői szó nemcsak megállapít, hanem érzékeltet, sejtet is: maga a vers is iramlik, hatására magunk előtt látjuk a virág elhullását, az élet eliramodását, s érezzük ennek szomorúságát. A szerelmes férfi a beteljesedett boldogságot féltve gondol arra, milyen rövid az élet, ezért vegyül szomorúság az örömébe.

3. A szerelmesek meghitt együttlétét festi elénk a megszólítás: „Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!” A további rész tűnődés arról, hogy a múló időben miként áll meg a szerelem. Kétség gyötri a férfit: halála után felesége talán majd másnak adja szívét. A vers utolsó sora azonban kimondja vallomását: ő „Még akkor is, ott is, örökre szeret!”. Nem vár feltétlen viszonzást, feltétel nélkül vállalja a hűséget.

Nagy ellentétet érzünk a szerelmesek meghitt együttléte és a férfi által elképzelt „síri világ” között. Ez utóbbit ijesztőnek, fenyegetőnek érezzük. Élet és halál áll szemben egymással.

Az ellentétet végül az örök szerelem eszménye oldja fel. A szerelem az, ami győzhet az időn: túlél minket, túléli a halált.

A vers szépségét, igazságát több mint másfél évszázaddal megírása után is változatlannak érezzük — a műben megörökített szerelem ma is él.

A Szeptember végén a legdallamosabb versek közé tartozik. Az időmértékes verselés jellemzi. Az időmértékes verselés a rövid és hosszú szótagok szabályos váltakozásán alapul. Ritmusegységeit verslábaknak nevezzük. A mű legjellemzőbb verslába az anapesztus, mely két rövid és egy hosszú szótagból áll. Jele: _ _ —. A sorok elején egy spondeus (— —) áll, s a sorokat egy fél versláb zárja. A vers ritmusképletét így írhatjuk le:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok

— — |__ _ — | _ _ —|__—| —

 

Az én csendem

Az én csendem

Az én csendem nem szürke némaság,
Nem feszül bezárt falak közé,
Fölösleges szó pora nem lepi útját,
Szabadon, hallhatóan száll fölé.

Az én csendem szélfútta hárfadal,
Hegyek visszhangja, nádi beszédek,
Tücskök hegedűje, égtájak harsonája,
Kő súlya, víz kékje, hegycsúcsa, nap fénye.

Az én csendem nem szótlan, nem kopár,
Nem bújik a hallgatás ölébe,
Napfényen és holdsugáron jár,
Ott van az őszi hajnalok ködében.

Az én csendem madarak kórusa,
Ég és föld viharban csattanó csókja,
Vizek parttól-partig locsogása,
Ezer virág hallgatag bókja.

Az én csöndem a téli tó rianása,
Az alkonyattal fogyó nap sóhaja,
Csapodár szúnyogok zümmögő tánca,
Éj libegő táncának halk zaja.

(Tollhegy)

Szabad vagyok

Szabad vagyok

Ez idáig rab voltam,
Elbújva önmagamban,
De végre szabad vagyok!

Az élet leheletét,
Csak lágyan fújtad felém,
És most már szabad vagyok!

Felnyitottad a szemem,
Reményt gyújtottál nekem,
Így elég szabad vagyok!

Végre szabadon élek,
Már szabadon nevetek,
Oly jó, hogy szabad lehetek!

Szabadon fenn szárnyalok,
Szabad fénnyel ragyogok,
Szabadon szeretek, szabadon adok!

(tollhegy)

Szerelmes(s)óhaj

Szerelmes(s)óhaj

Nincs több szavam,
Hogy mondhatnám el
Mi bennem éled;
Szeretlek Téged…

Csak a csönd szaval,
Míg némán kérve
Szemedbe nézek;
Szeress, míg csak élek…

(tollhegy)

Szelíd-érzelem

Szelíd-érzelem

Szeretlek…

 … mert úgy kell a szó,
Mit fülembe súgsz,
S hogy érezzem szád-melegét,
Mikor végig fut arcomon…

Szeretlek…

… mert úgy szeretsz,
Mint örökre vágytam,
S ahogy még senki sem tudott,
Mikor megérinted lelkemet…

(tollhegy)

Nagy Horváth Ilona: Isten tenyerén

Nagy Horváth Ilona:

Isten tenyerén

Azt mondod, szeretsz.

Nem tudom,

hányadszor fordulok már vissza

az ajtóból…

Mert én is téged,

hányadszor csókollak úgy, hogy

nem baj ha hazudsz,

ilyen szépen azt is csak te tudsz,

egyedül neked megy ilyen könnyen

gyönggyé álmodni velem

a könnyem.

Figyelek, hallak…

És te hallasz?

Mekkorát dobban a szívem,

ha sután is, szerelmet vallasz.

Várom, hogy újra mondd,

„szeretlek, te bolond…”

Maradok,

hisz el se tudnék menni.

Válladra hajtom fejem,

azt képzelem, valaki mások vagyunk,

akiknek szeretni szabad,

dédelgetem kedves szavad.

Lehetetlen volt…

Mégis itt ülünk most egymás mellett

valamiért te meg én

egymásba kapaszkodva

Isten tenyerén.

Mindig mintha az első alkalommal

Van
Hogy jelenléted és hiányod reménytelen egyesülésének
Szakadéka fölé hajolhatok
Fölfedeztem a titkát
Hogy úgy szeresselek
Mindig mintha az első alkalommal.

(André Breton)

 

Tóth Kyri: Szeptember

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szeptember

Elszökkent a nyár szőke szépsége,
csonkul a nappal, szürkébb az este,
skarlátvörös bokor fürtjét rejti,
mohó seregélytől nem mentheti,
vérző gyümölcsét elengedve int,
mint rossz anya gyermekére legyint.

Édes bogyóit ízleli a dér,
álnok rablóként tarol és nem kér,
lábhegyen jár, a tájra telepszik,
mint haldokló, fehér ágyra fekszik,
reggeli harangszó megrezzenti,
s a levegőt tejfehérre festi.

Kétszer kong a harang, tisztul a táj,
a Hold sarlónyi világa után
indul egy anya, nem tudja hova,
mennie muszáj, viszi a lába,
távolról hívó énekszót hallva
összerogy, s érzi, hogy a sajátja.

Dércsípte fejében zenebona,
néha gyászos, s olykor víg muzsika
biztatja: álljon fel, menjen tovább,
kegyes indián nyár várja - talán,
vagy engedje folyni hígult vérét,
mint csipkebokor érett gyümölcsét.

(Tóth Kyri)

Gyarmati Péter:Vallomás

 

Gyarmati Péter:Vallomás

Este van, meleg szeptemberi este.
Szívem ma egész nap szívedet kereste.
Kereste a fűben, kereste a fában,
Kereste a réten minden kis virágban.
Kereste a város nagy forgatagában,
És a templom csendes, meghitt magányában.
Kereste mindenütt, sehol sem találta,
Mígnem rájött arra, hogy magába zárta.

 

Juhász Magda: Rejtőzve

 

Rejtőzve

Rejtett a gondolat, csalhat a szó,
de higgy nekem.
Mert hosszú utakon jövök át,
és nincs a szívemen más varázs,
csak te.
Óh higgy nekem, és áldalak,
mert tépett a sebem,
mert mindenhol te vagy,
rejteget az őszi elmúlás,
és a gondolat.

(Juhász Magda)

Ha az őszről írnék

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha az őszről írnék

Ha az őszről írnék, előbb hallgatnám a Csendet,
kizárva magamat e tolongóan zajos, esztelen világból,
s lelkemben a mézsugarú napfény rakna rendet,
integetve, búcsúzva a szénaillatú, asszonnyá vált nyártól.
Lóbáznám lábamat egy öreg tölgyfa ágán,
megfeledkezve legalább néhány órára: térről és időről,
egy sohasem volt, igaz gondolatra várván: mi
hozzám áramolna jégsapka-kupolás, havas hegytetőkről.

Ölemben egy teli kosár vackort válogatnék,
a fanyar ízű, birsalmasajt-kóstolós, késő délutánon,
vacsorához meg frissen préselt rizling-mustot innék,
még ha éjszaka e mohóságom hányszor meg is bánom...

Ha az őszről írnék, előbb meghívnám a Szelet,
üljünk egy asztalhoz, beszélgessünk - mint férfiak - végre:
hogyha lehet, minél később fújja ide a zord telet,
s nézhessünk "emberes" hónapokban is szivárványos égre.
De előtte még felidézném pusztasági karmám,
mikor végtelen szittya-földeken gímszarvasként bőgtem,
később lobogó sörényű sztyeppe-lovak hátán
csatákba vágtatva a kegyes Éganyával összetegeződtem.

Ha az őszről írnék, előbb felhívnálak Téged,
kössük össze újra ereinket még idelenn, ezen a világon,
adnék százezernyi csókot, ahová csak kéred...
hogy nevető szíveden enyém legyen az utolsó lábnyom.
Megfürödnénk a millió-színű susogó avarba`,
dombról hemperegve le a szerelemvágy völgybe,
hisz minket már e Földön nem hozhat semmi sem zavarba,
legfeljebb a patakpart - de sokat látott - legöregebb tölgye...

Ha az őszről írnék, előbb megkérném az Istent,
kottázhassak sok tavaszról, a fény útján járva, rügyező dallamot,
s maradjak itt, még akárhány múló porhüvelyben
feleszmélve örök körforgásban, mit csak néhányaknak adott...
Ezen gondolkodtam, míg ceruzám hegyezném,
múló pillanatba zárni az előttem terülő, halni készült tájat.
Ó, ha ezt a kétezer éves "új Istent" is tegezhetném...
de azt mondta, még ne tegyem, mert még égethet és fájhat.

Nyugodjak meg: hisz megváltott engem is mindörök időkre,
inkább írjam ki magamból (s ne forduljak félre), mikor
mutatóujjával titkos jelet rajzol gomolygó felhőkre,
s mit üzen a kerepelő fakopáccsal éppen:
a gyermeki álmokat elhozó, eljövendő télre...
(Így el is feledkeztem rég` az őszről írni,
tovalibbenő gondolataimban már a tavasz hív ki.)

 

 

(Jacsó Pál Dr.)

 

 

Vigyázz rám

Vigyázz rám

Elaludni készül a nyár,
Ködök lusta fellege száll,
Hűvösebb az éjszaka már.
Vigyázz rám!

Ugye, holnap útra kelünk,
Zsebre vágjuk majd a kezünk,
Kicsit túl vidámak leszünk?
Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,
Kérdezem, de mégse felel,
S hogy mi legyen, majd dönteni kell,
Vigyázz rám!

Szemed most is annyira szép,
Szerelemmel nézel-e még?
Nevetésed éppen elég,
Vigyázz rám!

Összekötve ott van a zsák,
Benne mind a nyári ruhák,
Nem emlékszik senki se ránk,
Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,
Kérdezem, de mégse felel.
Aztán majd, ha dönteni kell,
Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,
Kérdezem, de mégse felel.
Aztán majd, ha dönteni kell,
Vigyázz rám!
Vigyázz rám!

HALLGASD meg a dalt.

(Dés László)

Szeretek így nézelődni...

 

Belefigyelek a némaságba. Olyan ez nekem, mint gyermekkorom tengeri kagylóinak súgása. Zöld lomb és barna avar, nedvesség, csend. A természettől egységbe kovácsolt környező vad világban bogarak, rovarok kapaszkodnak, kúsznak számomra ismeretlen céljaik felé. Szeretek így nézelődni, elmélkedni, érezni a vadon szívverését, hallgatni a csend valóságos szimfóniáját. Erdő iránti szerelmem írja ehhez a kottákat. Olvasni, átérezni, most még csak én tudom.

 

(Molnár Gábor)

 

Mindig számíthatsz rá

Barátok jönnek, mennek, egy feltűnik a színen, egy letűnik, de a család egy olyan erős kötelék, amit semmi sem szakíthat el. Mindig számíthatsz rá. 



(Nikodém Vanda)  

  

Thomas Gordon: Kapcsolataim hitvallása

 

Thomas Gordon: Kapcsolataim hitvallása (részlet)

 

Te meg én olyan kapcsolatban vagyunk, amit nagyra értékelek és meg akarok tartani. De mindketten különálló emberek vagyunk, egyéni igényekkel, amelyeket jogunk van kielégíteni. Megpróbálom őszintén elfogadni viselkedésedet, amikor igényeid kielégítésére törekszel, vagy amikor problémáid támadnak ezzel. Ha megosztod velem a problémáidat, igyekszem elfogadóan és megértően odafigyelni, hogy ezzel segítsek neked megtalálni a saját megoldásodat, ahelyett hogy az enyémtől függenél. Ha gondot okoz neked a viselkedésem, mert zavarja igényeid teljesítését, felhatalmazlak arra, hogy mond el nekem nyíltan és őszintén, mit érzel. Figyelni fogok rád, és ha tudok, megpróbálok változtatni a viselkedésemen. Azonban ha viselkedésed zavarja az én igényeim teljesítését és ezért nem tudok elfogadóan érezni irántad, megosztom veled a problémámat és a tőlem telhető legnyíltabban, legőszintébben megmondom neked, mit érzek - bízva abban, hogy kellően tiszteled az én igényeimet ahhoz, hogy meghallgass és aztán változtatni próbálj magatartásodon. Amikor egyikünk sem tud változtatni a viselkedésén úgy, hogy a másik igényei teljesüljenek és ráébredünk arra, hogy kapcsolatunkat az igények konfliktusa árnyékolja be, kötelezzük el magunkat a konfliktus olyan megoldása mellett, amelyben egyikünk sem használ hatalmi eszközöket ahhoz, hogy a másik veresége árán győzzön. Tisztelem igényeidet, de tiszteletben kell tartanom a sajátjaimat is. …

 

A szavak ablakok (vagy falak)

A szavak ablakok
(vagy falak)

Szavaid ostorként csattannak lelkemen,
kettőnk közé éket ver ítéleted.
Mielőtt végleg eltávolodnánk, mondd,
amit hallok, azt szó szerint értsem-e?

Mielőtt pajzsot rántanék magam elé,
s megszólalna fájdalmam vagy félelmem,
mielőtt szavammal falat építenék, mondd,
amit hallok, azt szó szerint értsem-e?

A szavak ablakok vagy falak.
Elítélnek vagy felszabadítanak.
Célom: úgy szólni és úgy figyelni,
ami mindenkinek a szeretetet jelenti.

Tudod, van, amit el kell mondanom,
mert az igen fontos nekem.
Ha szavaim nem tükrözik szándékaim,
szabadnak maradnom segítesz-e?

Ha úgy tűnik, mintha szidnálak,
ha úgy éreznéd, nem szeretlek,
kérlek, ne a szavaimra figyelj,
hanem a mögöttük megbújó érzésre!


(Ruth Bebermeyer)

Az ember azzá válik, amit tesz...

 

Az ember azzá válik, amit tesz. A tetteink visszahatnak ránk. A jótettek, az erények egyre jobbá tesznek bennünket, a rossz tettek, a bűnök lehúznak, beszennyeznek bennünket. Tetteink beépülnek a személyiségünkbe. Nem tudunk úgy jók lenni, hogy ezáltal jóvá ne váljunk. Nem tudunk úgy törekedni az igazságra, hogy ne váljunk egyre inkább igaz emberré. Nem tudunk úgy hazudozni, hogy ne váljunk előbb-utóbb hazuggá. Tetteink meghatároznak minket.

 

(Böjte Csaba)

 

Merjünk időt adni a létünknek...

Merjünk időt adni a létünknek, és hosszan nézni, ahogy ez a gyermek felnő, hogy ő is gyermeket vállal, és már mint nagyszülő megérezni a létnek a maga szépségét.

(Böjte Csaba)

Tudnod kell...

 

Tudnod kell, hogy sok-sok vázlat után születik meg a remekmű! Ne add fel! Egy életed van, egyetlen dobás. Nem érdemes kishitűen, félszegen egy helyben topogni, vagy duzzogva félreülni. Tudj kacagni saját kudarcaidon, és kezdd elölről.

 

(Böjte Csaba)

 

Ne féljünk...

 

Ne féljünk, mert a félelem a gonosz lélektől van. A bizalom, a remény, a hit, az van Istentől. Isten lelke a szeretet, a bizalom, a hit, a kibontakozás, a győzelem lelke.

 

 

(Böjte Csaba)

 

Isten a szívünkben van

 

Isten a szívünkben van

Isten a reggelbe költözött,
arannyal festette meg a Napot.
Majd megbújt a zöld rügyek között,
és szórt rájuk harmatot.
Isten a szívekbe költözött,
hogy tegyünk vagy száz csodát,
s hogy meglásd a szépet a csúf mögött,
túl a szereteten át.
Kezünkbe adta a fényt, mint ajándékot,
a szívet, mivel oly sokat érzel...
Becsülj hát minden napot,
és érezd, a szeretet nem vész el.
Lángra kap egy apró öleléstől,
egy félszeg mosolytól,
egy jó beszélgetéstől
vagy egy tüzes csóktól.
Isten ott van mindenhol,
keresd magadban.
Ha kérded, hogy: "miért nem szól?"
Mondd, miért akkor hívnád, ha baj van?
Engedd mindennap magadhoz,
s napjaid áldottak lesznek,
nem számít, az élet mit is hoz,
Te élj a szeretetnek.

(F. Zoltán László)