Egy ajándék vagy...

Valakinek bele kellett volna néznie a gyönyörű szemeidbe, amikor megszülettél, és elmondani neked, akkor, abban a pillanatban, hogy mekkora hozzájárulás vagy nekik és mekkora hozzájárulás voltál, és leszel a világnak.
Sajnálom, hogy a legtöbbünkkel ez nem történt meg, mert így kellett volna lennie.
Képzeld el, milyen lenne, ha mindenki ezen a bolygón belenézne a szemedbe, és azt suttogná, és azt mondaná neked, hogy mekkora hozzájárulás vagy. Mennyire hálásak, hogy itt vagy ezen a bolygón. Mennyire hálásak mindenért, ami vagy. Még olyanokért is, amiket te megítélsz. Mennyire hálásak az élénkségedért. A furcsaságodért. A lelkesedésedért, ami néha kontrollon kívül kerül. Hála istennek. A furcsa humorodért. Azért, hogy teljesen bizarr módon nézel erre a világra. És azért a tényért, hogy rohadtul nem adod fel, bármi is történjen. Most mindenki ezen a bolygón belenéz a szemeidbe, és elmondja, hogy mekkora ajándék vagy, és megmutatja neked ennek az energiáját, százak nézőpontjából.
Ha ítélkezel magadon, attól soha nem kapsz többet magadból. Ha elismered magad, akkor igen. Önmagad elismerésével mindig.
Milyen lenne, ha lett volna valaki, aki belenézett volna a szemeidbe minden egyes nap, mióta ezen a bolygón vagy, és egyszerűen csak annyit mondott volna, hogy:
Köszönöm, hogy itt vagy!
Egy ajándék vagy. Beragyogod a bolygót a jelenléteddel, és nagyszerűbbé teszed a nagyszerű lényeddel. Te vagy az a nagyszerűség és a lehetőség, amire a bolygónak szüksége van, és amire vágyik. És legyél erre meghívás, és engedd meg ezt magadnak.
Itt az idő, hogy ezt válasszuk. És ez legyünk, teljességben.

Dr. Dain Heer
Fordította: Takács Linda

Van egy nap...

Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.

 

(Fekete István)

Lelkünk egészsége

Nagy Dezső Zoltán:
Lelkünk egészsége

Az ember, míg gyermek, még őszinte, önmagát adja,
Belső valódi világát hűen tükrözi az arca és szava.
Aztán megtanul úgy viselkedni, hogy sikeres legyen,
Megtanul szerepeket eljátszani, elégedettséget elérve.

A megfelelési kényszer erősebb lesz, mint a valódi ,,én",
De ennek semmi köze ahhoz, amit belsőleg meg is él.
Ha a sikerek mellett is azt érezzük, hogy szomorú,
Azért van, mert lelki kötöttségeiből nem szabadul.

Képzeljük kicsit a helyébe magunk, mi lehet a bajunk?
A lelkünk kiált a jogáért, mert kényszer börtönébe zártuk.
Joga és egyben küldetése is pedig, hogy önmaga legyen,
Mit rákényszerítenek az számára nem más, mint teher.

Minden bajunk és betegségünk csupán azt sugallja,
Hogy nem vagyunk önmagunk, utunk más felé mutat.
El kell, hogy hagyjuk e szerepjátszást, és legyünk bátrak,
Vállaljuk önmagunkat, egész emberré, egészségessé válva.

Szeretnünk kéne egymást...

“Sírok… Nem azért mert sajnálom. És nem is azért mert nem látom többet és szomorú vagyok. Nem tudom miért. Mert újra és újra belém hasít az elmúlás. Mint egy csengő. Egy tanítás. Egy hang. Felébredtem megint az álomból. A valóságra. Mert rájövök újra hogy elmegyünk. Hogy egyszer eljön a változás. Hogy egyszer minden forma elmegy és megváltozik. És hogy addig még hogyan használjuk a dolgokat, hogyan bánunk egymással és hogy hogyan bánhatnánk.. Szeretnünk kéne egymást addig is. Összejárni. Nevetni. Örülni. Köszönni. Alkotni. Szeretni. Főzni, enni, szeretni. Szeretkezni. Átölelni. Nevetni. Sírni a nevetéstől. Megpihenni. Simogatni. Mosolyogni csendben.. Hallgatni nagyokat.. Ehelyett teljesen más teszünk. Aggódunk, félünk, manipulálunk, kepesztünk, szorongunk, félünk, nyomulunk, kompenzálunk, akarunk, sértődünk, haragszunk, stb.. Mennyi elpocsékolt perc és óra.. Mennyi elpocsékolt és kárba veszett nap és év..

És egyszer elmegyünk.. Haraggal, el nem intézett dolgokkal..”

(Fenyő Iván)

Mára megértettem...

 

Mára megértettem...

 

“Mára megértettem, hogy bármi is legyen is az, ha a végéhez közeledik, megérett az idő az elengedésre. Bármennyire is elszomorít, nem próbálom visszatartani. Van egy utolsó pont, amin még visszafordulhatnék, de nem teszem. Nem teszem, mert tudom, hogy ez jelenti a szabadságomat. Sokszor mondták már nekem, hogy soha semmit nem vesznek el tőlem, csak abban az esetben, ha helyettesítik egy sokkal jobbal. Mára már tudom, ez valóban így van. Ha valami már nem szolgálja a fejlődésemet, örömmel engedem el. Van bátorságom elengedni a megszokott, biztonságos, de szellemileg és érzelmileg haszontalan kapcsolatokat, amelyek átmeneti, de nem kielégítő biztonságot adnak. Igazi énem feltörni szeretne, és ahhoz hogy sikerüljön, el kell viselnem, ameddig szükséges, a bizonytalanság okozta félelmet. A múlt az a tegnap és visszafordíthatatlan. Amikor a múlthoz viszonyítunk, akkor a semmihez és senkihez viszonyítunk, vagyis magunkkal beszélgetünk. Senki más nem hallgat ott meg. Nem is nagyon tudjuk elengedni azt, ami már elmúlt. Ha mégis belekapaszkodunk, akkor csupán annak illúzióját próbáljuk fenntartani, hogy még mindig jelen van, mert azt hisszük, valamilyen feladatot kell betöltenie. Elég nagy oktalanság, hogy saját életünk valóságát a múltra alapozzuk és ahhoz viszonyuljunk, ahelyett hogy a jelen dolgaihoz viszonyulnánk, amely az egyetlen valóság. Rájöttem, hogy csak akkor válhatok azzá, akivé lennem kell életem adott szakaszában, amikor végre igazán látom, és akarom is látni, hogy milyen az az énem, akinek bőrében már lehetetlen élnem.
Elengedni hát a múltat, és befogadni a jelent, ez hozná meg igazán a harmóniát életünkbe. Izgatott kíváncsisággal és érdeklődéssel kéne várnunk azt, hogy vajon kivé válunk. Biztosan senki nem kér egy új életet, amíg teljesen el nem fogadta, hogy a régi már nem szolgálja fejlődését. Amikor megengedjük magunknak, hogy elengedjük a régit, akkor tulajdonképpen hűségesek vagyunk az újhoz. Elölről kezdeni az életet nem tragédia, hanem az én megújulása. Értelme van, üzenete és lelki fejlődést előidéző hozadéka. “

Kevesen vannak...

Mások bánata mindig kisebb, mint a miénk. Arcukat eltorzítja az aggodalom, a rémület, de mi az ő rémületük, és mi az ő fájdalmuk a miénkkel összevetve? Kevesen vannak a szerencsések, akiknek sikerül önmaguk fölé emelkedniük, ha csak egy szempillantásra is, és kívülről látni önmagunkat. (...) Miután lecsillapodtunk, lassanként észrevesszük magunk körül az arcokat, amelyek legalább olyan tiszteletreméltóak, mint a mienk, és kínjaik sem kevésbé iszonyatosak, mint amelyeket mi érzünk... És akkor, lám csak, kezünket nyújtjuk, és rámosolygunk a mellettünk lévő emberre. És letöröljük az önmagunkért ejtett, hiábavaló könnyeket, és kinevetjük kétes nagyságukat.

(Bulat Okutzsava)

Valakire, akihez teljesen őszinte lehet...

 

Az erős férfinak is szüksége van valakire, aki derűt csempész a hétköznapokba. Valakire, akihez teljesen őszinte lehet. Valakire, aki előtt elismerheti, hogy néha kételkedik és fél. Nehéz folyton szerepet játszani. Mindig könnyednek és jókedvűnek lenni, hogy senki se vegye észre, valójában mi játszódik le benne.

 

(Alison Roberts)

 

Az egyik pillanatban...

 

Az egyik pillanatban még itt vagyunk, a másikban már el is távoztunk. És csupán ezért a röpke pillanatért mekkora hűhót csapunk: mennyi erőszakot, mennyi ambíciót, szenvedést, viszályt, haragot, gyűlöletet gerjesztünk! Csak ezért a rövid pillanatért! Egy állomás várótermében ülünk, és miközben a vonatot várjuk, óriási zsivajt csapunk: egymás haját tépjük, vérig sértjük a másikat, birtokolni, főnökösködni, uralkodni próbálunk másokon - politizálunk. Aztán megjön a vonat, és mindenki örökre eltűnik, mintha ott se lett volna.

 

 

(Osho)

 

Régebben még...

 

Régebben még valahogy a mindennapi táncrend része volt, hogy az emberek egymással szóba elegyedjenek, aztán ezeknek az időknek vége lett. Épp, mint annyi minden másnak, ami élhetőbbé tette ezt az országot meg ezt a dolgot, az életet. Mióta válság van - időtlen idők óta, a kezdetére nem emlékszik már senki -, azóta kis hazánk lakosai egy emberként vesztették el a kedvüket. Nagyjából mindenhez, de ahhoz mindenképp, hogy megszólítsák egymást, beszélgessenek. Hogy mondjanak a másiknak valami kedveset. Minek, gondolják. Ő se mond nekem. Különben is: kim ez nekem? Tán rokonom? Alig ismerem. Tehetek én róla, hogy a szomszédomba költözött? Én se háborgatok senkit, engem se háborgassanak.
A beszélgetés: háborgatás.
A megszólítás: zaklatássá változott.

 

Magyarország rosszkedvű, lehajtott fejű népe lassan végképp elfelejti a társas érintkezés, a közösségi együttlét, a szolidaritás hajdani, önfeledt pillanatait. A keletkezett törésvonalak családokat osztottak meg, évtizedes barátságokat fertőztek meg - olyan mélységekben hatván át a közgondolkodást, hogy az ellenségesség, a gyűlölet, a másikat megbélyegző agresszív indulat kórjától hosszú ideig nem lesz szabadulás.

 

 

(Keresztury Tibor)

És mégis, mindig együtt...

 

Az egymástól való állandó távollét örök szerelmeseket formált belőlünk, akik az életben nem egyszer, de százszor élik át az első simogatások, az első ismerkedés heves pillanatát. És mégis, mindig együtt ver a szívünk, egy a lélegzetünk a boldogság vagy a szorongás, az izgalom vagy a szomorúság óráiban.

 

(Julius Fucsik)

 

Csak így lehet...

Fontos, hogy megfelelően zárjuk le a dolgokat az életben. Csak így lehet véget vetni valaminek. Különben bennünk rekednek szavak, amelyeket ki kellett volna mondanunk, de nem mondtunk ki, s a szívünket megbánás tölti el.

(Yann Martel)

A legszomorúbb emberek...

A legszomorúbb emberek, akikkel életemben eddig találkoztam, azok voltak, akik semmi iránt nem érdeklődtek igazán komolyan. A szenvedély és az elégedettség kéz a kézben járnak, és nélkülük minden boldogság csak átmeneti, mert semmi sincs, ami igazán tartóssá tenné.

(Nicholas Sparks)

Voltál

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Voltál

Voltál egy álom
mely véget ért,
voltál nekem
egy őszinte érzés.
Az voltál nekem,
mi másnak soha,
nevedet nem
felejtem el.
Árnyként kísér,
szívemben suttogva.

Voltál, ki vezetett,
kinek szíve máshova
vitt, s szeretett.
Elhoztad benne a dobbanást,
a szerelmet a hajnali,
véget nem érő álmodást.

(Szabó Andrea Anida)

Mert csak a gyerekek tudják...

Mert csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek. (...) Időt vesztegetnek egy rongybabára, amitől egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tőlük, sírnak...

Eszembe jutnak gyerekkori játékaim a homályos, aranyos kertben, melyet istenekkel népesítettünk be, a határtalan birodalomban, amivé ez az egy négyzetkilométernyi, egészen soha meg nem ismerhető, föl nem fedezhető terület vált számunkra. Zárt civilizációt teremtettünk, a dolgoknak olyan értelmük, a lépéseknek olyan visszhangjuk volt ott, amit soha senki más meg nem érthet. Mi marad ebből a gyermekkori árnyakkal népes, nagyszerű, forró, fagyos kertből, amikor az ember felnőtt lesz, és más törvények szerint él? Ha most visszatérsz hozzá, reményed vesztve, csüggedten haladsz el a szürke kövekből rakott alacsony fal mentén, s elámulsz, hogy ilyen szűk helyen elfért az ország, amely végtelenséged volt egykor; elámulsz, és tudod: ebbe a végtelenségbe soha többé nem fogsz visszatalálni, mert nem a parkba: a játékba kellene visszatalálnod.



(Antoine de Saint-Exupéry)

Sokkal erősebb vagy mint gondolod!

Az ember igazi természete isteni és erős. Ami gyengeség van benne, az téves hit, hibás gondolat, és hamis érzés. Sokkal erősebb vagy mint gondolod! Sokkal erősebb, mint hinnéd. Ezt az erőt egyrészt magaddal hoztad, másrészt jó gondolatokkal, igaz hittel és megfelelő lelki és testi gyakorlatokkal növelheted is. A következő esztendőben jusson eszedbe ez a mondat. Szükséged lesz rá. És még valami. Ne csak előre nézz, hanem fölfelé is! A nap fentről süt. És a fény benned is felülről világít.  A glória nemcsak a szentek, hanem minden ember feje fölött izzik, csak nem látják, mert vakok. Ha majd felizzik a fényed  láthatod majd, hogy minden bajnak és nehézségnek égi oka van. És ha ezt tudod, könnyebb legyőzni. Ha szoktál néha imádkozni, kérj az Istentől víg kedvet. Én is ezt küldök most neked-erőt és kedvet az új esztendőre-ezekkel a sorokkal.

(Müller Péter-a szeretet csillaga)

Addig, amíg többet akarsz és nem elégszel meg annyival, amid van, addig változhat az életed... és tudod mit? Változni is fog. Csak jobb lehet. Csak hidd el, hogy megérdemled. Hidd el, hogy neked is lehet jobb, mert miért ne, csináld és ne kérdezősködj. Húzzál előre, oda, ahova érzed, hogy menned kell. Ne foglalkozz semmivel, csak élvezd az utat. Talán ez a legnehezebb. Mosolyogni akkor is, amikor legszívesebben feladnád az egészet. Mosolyogni, miközben hullanak a könnyeid. Elfogadni, hogy az élet edz, és nem ellenkezni. De menni kell. Nem feladni, mosolyogni, harcolni, leginkább magaddal, és hinni. Hinni mindig, mert semmi sem történik véletlenül. Minden téged szolgál, ha hiszed, ha nem. És tudod mit? Csak ez számít.


Van, ami kihívás, és van, ami nem az. Tudnod kell különbséget tenni. De bizony jönni fognak olyanok, akik minden erejükkel ártani akarnak, csak épp nem tudnak. (...) Higgy magadban, abban, amit csinálsz, és tudd, hogy mi tartozik hozzá és mi nem. A gonoszság felőröl, de van, akit még így is éltet. A gonoszság is energia, vissza is megy ahhoz, aki adja.A gonoszság is energia, vissza is megy ahhoz, aki adja. Látszik az arcukon. Feszültek és mogorvák. Boldogtalanok és keserűek. Csináld, éld meg te is, és az életedet valami igazán szürke és szomorú fogja bejárni. Valami, ami egy percre sem adja meg a lehetőséget arra, hogy úgy igazán boldog legyél, hogy az emberek szeressenek, és vágyják, hogy velük legyél: az életükben, a hétköznapjaikban, de leginkább a gondolataikban.

(Oravecz Nóra)


Ha keserű vagy, dühös, sajnálod magadat és képtelen vagy megbocsátani, mit gondolsz, hová jutsz el ezzel a viselkedéssel? Fordíts hát hátat a pesszimista hangulatnak, tankolj fel optimizmussal, töltődj fel hálás, cselekvő, együtt érző vagy megbocsátó hozzáállással.

(Nick Vujcic)

Ha egy reggel az ember felébred, és észreveszi, hogy a szívéből eltűnt a düh, eltűnt a sérelem, akkor szerintem hálás lehet. Akkor a világmindenség megengedte, hogy megbocsásson.

(Feldmár András)

ÁKOS - A FÉNYBE NÉZZ

A hiányérzet soha, soha nem múlik el...

Mi, örökbe fogadott gyerekek kitaláljuk magunkat, mert ki kell; életünk legelején hiány, űr, kérdőjel van.

Minden újszülött ismeretlen világba csöppen, amely csak saját történetén keresztül válik megismerhetővé - életünket folyamatosan elbeszélve élünk mindannyian, de az örökbefogadottak élete már elkezdődött, amikor ők megérkeznek. Mintha olyan könyvet olvasnánk, amelyiknek hiányzik az első néhány oldala. Mintha érkezésünkkor már fölment volna a függöny. A hiányérzet soha, soha nem múlik el - nem múlhat el, nem is szabad elmúlnia, mert valóban hiányzik valami.

Az ember a cselekedeteiben éli ki a sehová sem tartozás élményét. Méghozzá úgy, hogy igyekszik azt tenni másokkal, amit vele tettek. Nem képes elhinni, hogy önmagáért is lehet szeretni őt.

(Jeanette Winterson)

Csak azok a boldogok...

Csak azok a boldogok, akik megszenvedik az érzéseiket, akik az érzésbe beleremegnek, és úgy ízlelik, mint valami nyalánkságot. Mert fel kell fognunk minden érzelmünket, akár boldog, akár szomorú, el kell telnünk vele, meg kell ittasulnunk tőle a legharsányabb boldogságig, vagy a legfájdalmasabb gyötrelemig.


(Guy de Maupassant)

Búra s örömre születünk...

Búra s örömre születünk;
Aki ezt megérti jól,
Bárhová megy, nem botol.

 

(William Blake)

Akkor ismerjük fel a nagy szerelmet...

Akkor ismerjük fel a nagy szerelmet, amikor rádöbbenünk, hogy az egyetlen ember a világon, aki vigaszt nyújthatna, épp az a személy, aki a fájdalmat okozta.


(Guillaume Musso)

Hallgatok mellette...

Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.


(József Attila)