A szemek beszélnek
Lehajtott
 fejű, üres tekintetű emberek menetelnek, szemükben mélabú vagy 
egyáltalán semmi. Rám néznek és szemük nem üzen, hiába fúrom magam a 
tekintetük ablakába, mögötte elkeserítő sivár sötétség. Kerülik a 
tekintetem, nem állhatják, ha valaki a felszínük alá néz, ha valaki 
lelkük kulisszái mögé tekint, még képes leszek és megtalálom az érző és 
érzékeny emberi lényt. Nem engedhetik, ezért szívük kerítését árammal, 
vagy szögesdróttal védik, ember legyen, aki áthatol rajta.
Képtelenek
 kedves szavakra, ne takarózz be velük, ne vedd magadra, szavaik durva 
pokrócként érintik a bőröd. Ezek az emberek hosszú és küzdelmes 
próbálkozások árán simítják arcukra a mosolyálarcot, látszatra jobb, 
mint az eredeti, de mesterkélt és hamis, mint egy boldogtalan bohócálarc
 rajta festett könnycseppel. Képtelenek bárkit szeretni. Minden egyes 
szavukban éles gúny, abszurd humor szerencsétlenül kinéző köntösébe 
öltöztetett, arcodba hajított fájó sérelem, észre sem veszik, már tele 
vagy dobálva sárbombával, de ők még mindig mosolyognak, sosem hagyják 
abba. Miért? Mert kiteríted magad nekik, mintha elejtett állat lennél, 
és hagyod, hogy energiavámpírként, éhesen szívjanak egy slukkot a 
véredből. Ezt mindaddig teszik majd, amíg el nem sétálsz onnan, és be 
nem takarod magad a saját puha szeretet-takaróddal, és körül nem veszed 
magad azokkal az emberekkel, akiket kizárólag te magad választasz majd.
Mert
 ahogy neked sem kell mindenkit szeretni, ugyanúgy téged sem szerethet 
az egész világegyetem. Nem kell minduntalan azon munkálkodni, hogyan 
legyél jobb egy másik ember szemében, és nem kell egyfolytában magadban 
keresni a hibád, vajon mit ronthattál. Vannak, emberek, akik gyomként 
szívják el az energiát abból a kertből, amit így hiába szépítesz és 
ápolsz. Vannak és lesznek emberek, akiknek a te életedbe tilos a 
bemenet, mert csak galibát okoznak, széthordják a szemetet, rongálnak, 
általad felállított értékeket rúgnak fel két lábbal, és egymás ellen 
uszítanak általad szeretett embereket. Nem kell kocsmai verekedés a 
lelkedben, és nem kell a széthordott szemetüket és a romhalmazt 
talicskával eltakarítanod, nem a te dolgod. Megvan a saját életed, és 
azt a te felelősséged berendezni, ápolni, és esetenként kigyomlálni. Ne 
érezz lelkifurdalást, tedd ki a magánterület táblát, magyarázkodni sem 
kell.
És
 vannak a sorsszerű találkozások, amikor néhány perc alatt minden eldől.
 Amikor az egymásba kapcsolódott tekintetekben ott van a valami, amitől
 azt érezheted, ez az ember most bárhová indul a találkozásotok után, te
 követed őt. A szemek beszélnek, ott van bennük egy egész életút, egy 
gazdag élettörténet, egy tiszteletet érdemlő, teljes élet, ami előtt 
fejet hajtasz. Ne félj megfogni a kezét, vagy átölelni őt. A bizalom 
érzése mindennél erősebb, megmagyarázhatatlanul és cáfolhatatlanul 
megszelídített, szemed tükrén át a lelkedbe látott. Őszintén és nyíltan 
néz vissza rád, ezt kereste, és ezt tartja meg.
Az
 ilyen emberekhez kell ragaszkodnod, velük kell továbbmenned, 
kapcsolatokat ápolnod. A velük való kapcsolattartás életelixír, engedd 
őket, még közelebb.
A lékek-gyom embereket pedig ki kell hajítanod, mielőtt teljesen elszaporodnak.
(Király Eszter)