Tarr Bence László: Duálpár
 
Egyszerűen nem tudta felfogni mi történt vele. Az egész Világ pörgött 
körülötte, mint egyetlen hatalmas búgócsiga, amely nem akarja lendületét
 veszíteni. Ez több volt, mint egyszerű szédülés. Valami esztelen 
mámoros elragadottság lett úrrá rajta, amely szinte az önkívület 
határait feszegette. Egy rövid ideig nem is tudott önmagáról, sem arról,
 hogy mozdulataival mit is tesz, csak nézett megigézve a mélységes barna
 szemek feneketlen kútjába. Ahogy elveszve kutakodott a tágra nyílt 
pupillák fekete tükrében, egyszerre észrevette önmagát. Valami ragyogás 
övezte aranyszőke haját, vagy talán a szemek írisze fonta körül alakját,
 mint valamily aura.
Szép
 volt. Mi több gyönyörű. Teljesen megigézte. Amint rápillantott, mintha 
villám csapta volna, egész testében érezte a remegést. Egy pillanatra 
meg is ijedt, ahogy megérezte a vágy hatalmas rohamát, amely eddig 
ismeretlen módon a szívét gyújtotta lángra. Önkéntelenül is a mellkasára
 szorította a tenyerét, és meglepetten vette észre, hogy milyen 
forróság, milyen hőhullám járja át. A szegycsontja szinte egyetlen 
lüktető lángnyelvként parázslott, ahogy kezeivel végigsimította 
nyakkendőjét. Ahogy a lány közeledett hozzá, egyszerűen alig bírt úrrá 
lenni remegésén. Szívére szorított keze egyszerűen élettelen 
piszkafaként az oldalára hullt és amikor a lány megállt vele szemben, 
úgy karnyújtásnyira, szinte szó szerint rosszul lett. Olyan erő 
ébredését érezte a kettőjüket elválasztó térben, mintha egy hatalmas, 
egyre növekvő nap, egy vörös óriás hirtelen elérte volna legnagyobb 
méretét, csakhogy hirtelen kozmikus erővel robbanjon százezer-millió 
darabra. És mint mikor túl nagyra növekszik egy csillag, és tömegvonzása
 kritikus mértéket ölt, csakhogy robbanását követve egyetlen fekete 
lyukban nyelje el a téridőt, úgy veszett belé a lány kék színű szemébe. 
Menthetetlenül
 szerelmes lett. Az idő milliomod parányi töredéke alatt. Mi több nem 
lett, csak ráeszmélt, hogy mindig is szerelmes volt, pont belé. Csak 
eddig még sohasem látta, még sohasem ismerte fel. Őt. Az Egyetlent. 
Ekkor ébredt rá, hogy mindig is Őt kereste, minden arcban, minden 
mozdulatban, minden szóban és gondolatban. Legbensőbb óhaja, lelkében 
őrzött legmélyebb álma állt most itt előtte teljes életnagyságban. 
Képtelen volt levenni a tekintetét róla, mintha pillantásuk összeforrt 
volna, valami idő feletti fenséges ölelésben 
Emlékezett,
 hogy egyszer olvasta valahol, hogy egy régi görög bölcs szerint az 
emberek kezdetben gömbszerűek voltak, két pár kézzel és lábbal, két 
fejjel, de egyetlen szívvel. Hatalmasok és teljesek voltak, és 
kimeríthetetlenül boldogok egységes természetük által. De Zeusz 
megirigyelte boldogságukat, és félte hatalmukat, ezért villámával 
kettéhasította őket. Így hasadt meg az emberi természet, az emberi szív.
 Arra is emlékezett, hogy a meghasadt félemberek hamar belehaltak a 
másik felük hiányába, ezért Zeusz könyörületességből megajándékozta őket
 a nemiséggel, hogy mint férfi és nő újra egyesülhessenek. Még ha ez az 
egyé-válás csak pillanatnyi és átmeneti is. Férfilélek, női lélek, 
animus, anima – jutottak eszébe tanulmányai. Minden ember a lelkébe 
rejtett, elveszett másik felét keresi. Egy, az egész életen át tartó 
esztelen sóvárgás a teljességre, melynek mélyén a meghasadt emberi 
természet űrje tátong. 
És
 amit most érzett, itt legbelül, felfoghatatlan, leírhatatlan volt 
számára. A teljesség és kiegészülés olyan mértékű boldogsága, amelyhez 
földi gyönyör nem fogható. A test egyszerűen képtelen a lélek 
gyönyöreire; nem is tudta érzés-e, vagy inkább a legélőbb gondolat, ami 
átjárja kívül belül. És a gondolat, hogy megérintse, szinte őrjítő volt.
 Elképzelhetetlen mértékű gyönyör. A legmagasabb rendű szépség. Még 
képes volt felfogni, hogy az őrület pengeélén táncol. És megint Platón 
tanításai jutottak eszébe, hogy a tiszta szerelem a szent elragadottság,
 a mánia legfelsőbb formája, amelyhez csak a Delphoi jósda pütheáinak 
őrült révülete fogható. Hirtelen látta magát és Őt, őrületes násztáncban
 ölelkezni a végtelen csillagegek nyoszolyáján. Galaxis-udvarok ölelő 
karjaiban feküdni, összebújva, mint szerelmes rejteken, meglesett titkos
 találkozás.
 
 Karja alig látható remegés kíséretében gyenge akaratának 
engedelmeskedve megmozdult, és lassan emelkedni kezdett. Még nem tudta 
mit akar, vagy hogy mit fog tenni vele. Esztelen volt a gondolat is, 
hogy így, teljesen ismeretlenül magához ölelje, szavak és minden más 
nélkül. De esztelennek tűnt minden más is. Leírhatatlan vágy égette 
belülről. A létezés előtti visszaemlékezés tüze, a teljességre, 
boldogságra, az egység állapotára. Fele-ség csak most nyert igazi 
értelmet ez a szó. Szerette volna itt és most elvenni. Ez persze 
hirtelen teljes őrületségnek tűnt hiszen még a nevét sem ismerte, csak 
tudta, hogy ő az. Akire egész életében, egész létezésében várt. Hogy 
milyen volt külsőleg, csak most kezdte felfogni. Eddig észre sem vette a
 másik alakját, csak a tündöklően ragyogó szempárt amely még mindig 
egyetlen átható pillantásban nézett időtlen tükrébe. 
Nem
 bírta elszakítani tekintetét. Még mindig a szempár igéző pillantását 
tartva térdre ereszkedett. Ott. Ahol volt. Ekkor így tett a másik is. És
 hirtelen, mint mikor egy hatalmas gát váratlan átszakad, hogy a mélybe 
zúdítsa felgyülemlett áradatát, kitört belőlük a nevetés. Oly 
féktelenül, oly szabadon, oly áradással, hogy a folyó szokványos medre 
nem tarthatta vissza. Szinte hisztérikus extázisban, térdeltek egymással
 szemben, rázta őket a síró nevetőgörcs, könnyeik patakokban folytak le 
arcukon. Mindketten érezték, tudták, százezer évek minden terhét mossa 
most le ez az őrjítő roham. Testük vonaglott, míg a kimerültségtől 
egymás vállaira nem dőltek, hogy állukat a másik vállán pihentetve egy 
pillanatra megpihenjenek. A karok már öntudatlanul rég átfonták egymást,
 hogy a másik derekát övezve egyetlen roppantó kígyóerővel szorítsák 
össze a két testet. Tökéletesen összesimulva, szinte egyetlen gömbbé 
olvadva hevertek ott térdre rogyva, míg a két homlok közepe össze nem 
találkozott. Majd a két homlok csúcsa gyengéden el nem vált, hogy 
orrhegynyi távolságból a két szem újra egyé váljon. 
Így térdeltek összebújva, egymásba feledkezve. Nem tudják meddig. Mintha időtlen idők óta mindig is így lett volna ez.
Csak
 lassan szűrődtek be a hangok. A külvilág zajai. Mintha autók dudáltak 
volna, és mintha emberek kiabálnának. Mentőautó vijjogása hallatszott, 
de csak úgy, mint az uszodák visszhangos csarnokaiban vissza és 
visszaverődő hangfoszlány, amelyet a víz alá merülve hall az ember. Majd
 a fények. Mint jégbe fagyott ősöreg sosem volt embernek, az őt rejtő 
vastag jégpáncélt égető gyenge tűz lángja. Villódzó vörös és kék.
 
 Hirtelen erőszakos metsző fehér fény mely egyenesen és könyörtelen 
pontossággal a szembe világít. A tágra zárt barna-kék szemek fekete 
kútjának elcsitult vizébe. És a metsző fájdalom. Mint mikor gyermekét az
 anyjától szakítja el a sebész kegyetlen ollója, átvágva az eredet 
zsinórját, az egységélmény ősforrását. Sietve kapkodó kezek, mely egyre 
szaporábban igyekeznek az egymásba fonódó karokat a testekről 
leválasztani.Hirtelen, mint sugárhajtású gépet, mit utolér saját hangja,
 robbant öntudatra. Az út kellős közepén, pontosan középen térdeltek 
egymásba font karjaikkal összebújva. Szemük még mindig egymásba nézett, a
 legmélyebb bensőbe, hol a két lélek egybeforrhat. 
Leszel a feleségem? - kérdezte. 
Igen. - válaszolta, miközben fejét tenyerébe rejtve, gyengéden megcsókolta homlokát.