Gere Irén: A lelkeddel simogatsz

Gere Irén: A lelkeddel simogatsz
-részlet-

...csak a lelkeddel simogatsz az éjben,
- álmomban és néha ébren!
...mintha az arcodat látnám...!
...
...csak nevetsz rám cinkosan,
mint a Hold...,
és eltűnsz hirtelen,
...mint aki ott sem volt!
Néha újra játszol velem!
Aztán az álom tépett foszlányait
kacagva nekem adod...,
de a hajnali fénnyel
hiányodat is rám hagyod!

...a lelkeddel simogatsz az éjben,
- álmomban és néha ébren..., s én érzem!

Kovács Erika: néha

 

Kovács Erika: néha

Szerettem csendes közelséged,
és néha vágytam, hogy érezd meg
valami könnyed, simogató fájdalommal
amikor gyengéden megérintelek
képzeletben

Jószay Magdolna: Tudom

Jószay Magdolna: Tudom

Tudom, hogy te és én...
tudom, nincsen táv, se tér,
sem magány, sem egyedüllét.
Tudom, bármikor itt vagy,
ha én úgy szeretném.

Tudom, hogy mi mindig...
tudom: távol időkig,
hisz nálad vár a megnyugvás.
Tudom, bármikor itt vagy,
ha én úgy szeretném.

Tudom, te látod, mit nézek,
tudom, te teszel, s én érzek,
mert tőlem hozzád fut a gondolat.
Tudom, bármikor itt vagy,
ha én úgy szeretném.

 

P.Pálffy Julianna: Milyen?

P.Pálffy Julianna: Milyen?

olyan ez,
mint amikor
hallod még a zenét,
elkábít és felemel,
de magába zár,
nem enged el,
csak egy sóhaj,
egy apró szúrás,
tudod, hogy messze jár,
s ott belül, a szívedben
érzed azt, ami fáj;
olyan ez,
mint amikor
aranyló mezőkön átlibben
a szélfútta virágszirom,
színes kis cseppek
nefelejcs vagy liliom,
egyenként peregnek,
a kérdésekre nincs válasz:
szeretsz? - szeretlek?
olyan ez,
mint amikor
tavaszi erdőn madár dalol,
tudod, hogy álom,
de benne vagy valahol,
a másik feled, a másik éned,
s nem gondolsz soha rá,
hogy könnyesen keserű
lehet, az ébredésed;
olyan ez,
mint amikor
magával sodor a tenger,
élethajó ringat, úszik el,
állsz a hófehér vitorla alatt,
- búcsút intesz a kezeddel -
de őrzöd tovább, mert
benned él, mert együtt élsz
az egyetlen, a felejthetetlen,
édesen fájó szerelemmel.

Csontos Sándor: Szeretnélek

Csontos Sándor: Szeretnélek

Szeretnélek szeretni
szerelemmel, szenvedéllyel
szép szavakkal. Cirógató napsugárral,
csókkal, mézzel, édes eperrel.
Reszkető kézzel, százados erdők
hűségével.
Vihart álló fák erejével, napfelkelték
aranyával,az éjszakai Hold ezüst
sugarával, álmot hozó mosolyával.

Szeretnélek szeretni,
tengerek kékjével, rózsák vörösével.
Gyermeki szívek tiszta fehérjével.
Tavaszi esők,éltet adó hűs cseppjével
folyókat árasztó, bő vizével.

Szeretve szeretném megóvni
a világot, ami nekem te vagy.
Amik most csak szavak, kockás
füzet lapjain álmodó ákombákomok,
szívemből született, csendes sóhajok.

Szeretnélek...

Kovács Erika: egy(etlen)

Kovács Erika: egy(etlen)

mert minden ott kezdődött
azon az egy(etlen) néma hajnalon
amikor szótlan érintésed
értem nyúlt
hogy árnyként kövesselek
a súlytalan fénybe
sétálva kéz a kézben
törékeny lelkünk termeiben
ahol egy(etlen) érzésként simultunk
csendes versekben
mert minden ott kezdődött...

Kéz a kézben...

…. Akivel én kéz a kézben vándorolni tudnék, a patakot követve, az erdőkön át, nyári lángolásban, az ősz aranyszínű fényében és messze néző fehér hómezőkön át. Keveset szólna, és azt is egész halkan. Azt a szót, amire mindig vártam. A hallgatása többet mondana, mint mások beszéde. Megértene, jobban, mint bárki előtte, jobban, mint ahogy én magamat megértem. Nála otthon lennék, magánál tartana. Azt tenném, amit szeretne, és amit szeretne, az lenne, amit mindig is szerettem volna.

A nevetéséről felismerném. Mert csak ő tud, úgy nevetni, hogy nekem is mindjárt nevetnem kell, könnyel a szememben és boldogsággal a szívemben.

Mindig, amikor nyári reggeleken köd ül a tájon, tudom, hogy meg kell találnom, mert még mindig rám vár. Keresem és félek. Mert, mi lesz, ha megtalálom? Akkor nincs tovább, és nincs többé keresés. Minden értelmet kap, végső megoldást, nem lesz többé én, nem lesz távolság, és nem lesz holnap. Csak mi, csak együtt és ma – örökre.

Schäffer Erzsébet: Álmok völgye

Találkozás...

"Csak egy világ van – felelte a leány halkan – s akik szeretik egymást,
találkoznak benne újra és újra. Találkoznak, elbúcsúznak és elmennek.
Aztán újra találkoznak, és újra elmennek, újra meg újra,
míg elérkezik az idő, amikor nem kell megváljanak egymástól többé."

(Wass Albert)

Az első percek...

Az első percek. Megismerkedésünk percei. Ekkor értettem meg, mit jelent egyetlen pillanat alatt elmerülni a szenvedélyben, hirtelen és felkészületlenül, mint amikor gyanútlanul zuhanunk a sebes áramlatú és végtelen mélységű folyóvíz súlyos hullámai közé. Mentőöv nélkül. Alattunk a végtelen víztömeg, mi pedig tehetetlenül vergődünk sodró áramlatában. Nincs esélyünk. Az ösztön és a szenvedély ellen tehetetlenek vagyunk. Nem véletlen, hogy ez a két erő irányítja a világot; az egyik pillanatban elpusztít, majd a világ tetejére emel mindent és mindenkit, aki útjába került.

Schmidt Vera : Késői találkozás

Schmidt Vera : Késői találkozás

 

Mikor egy emberrel későn találkozol,
s meglátod benne mindazt, mit másban nem találsz... s hiányolsz,
úgy tűnik éppen, épp csak egy perccel késtétek el,
hogy együtt többek legyetek.
Nem osztozhatsz!
Van úgy, hogy nem lehet, s hiába nyújtaná feléd kezét...
Jegye más vonatra szól.

 

Tudod, hogy ő is néz, s elkapott tekintetében,
mintha magával vinné álmaid kulcsát... mindazt, mit vársz.
Úgy tűnik éppen, épp csak egy perccel késtétek el,
hogy együtt többek legyetek.
Nem osztozhatsz!
Van úgy, hogy nem lehet, s hiába nyújtaná feléd kezét...

Hidd el, ki igazán rád vár, ő megtalál.. nem tűnik el.
Időben ott leszel, nem késhetsz, nem késel el... ő rád talál.

Vele találkozol.

 

S meglátod benne mindazt, mit másban nem találsz... s hiányolsz.
Úgy tűnik éppen, épp csak egy perc kell, épp csak egy perc,
hogy együtt többek legyetek.
Nem osztozhatsz!
Van úgy, hogy nem lehet, s megfogja felé nyújtott kezed.
Jegye tiéd mellé szól.

 

Zsoldos Imre:Csend

B.Radó Lili : Esti Dal

B.Radó Lili : Esti Dal

Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.

Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég meguntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.

Mire az izzó arc lehűl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.

Jó így még egyszer szem lehunyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára
s csend van. Elalszunk nemsokára.

Engedd kiáradni az érzéseidet...

Nagyon kevesen képesek természetesen és egészségesen bánni az érzéseikkel. Olyan társadalomban élünk, amely retteg az érzésektől. Mindannyian megtanultuk, hogyan kell tagadni, elfojtani, manipulálni vagy megváltoztatni az érzéseinket. Megrekedünk abban, hogy makacsul ragaszkodunk bizonyos emocionális beidegződéseinkhez, mert ismerjük őket és velük biztonságban érezzük magunkat. Viszont nem tudjuk, hogyan kell elfogadni és tiszteletben tartani az érzéseinket. Nem engedjük, hogy keresztüláradjanak rajtunk a maguk természetes ritmusában.
 
(Shakti Gawain) 

Boldog pillanat...

Olyan sok boldog pillanat van az életünkben, csak egyszerűen nem vesszük észre őket, mert valahogy mindig többre vágyunk, mindig az IGAZI boldogságot keressük, ami majd megváltoztat mindent bennünk, körülöttünk, holott talán örülnünk kellene azoknak az apró sikereknek amiktől úgy érezzük nem volt hiábavaló...hiszen az elégedettség, a büszkeség valamire, vagy valakire, a siker érzése szintén boldogság, még ha nem is ezzel a jelzővel illetjük. Lehet, ha jobban odafigyelnénk ezekre az apró, pillanatnyi jó érzésekre és hagynánk, hogy átjárjon, ízlelgetnénk magunkban, akkor nem látnánk ilyen hidegnek és keserűnek a világot...mert a boldogság nem csak a szerelem által kiváltott lebegés lehet, hanem ettől lényegesen apróbb dolog, mint egy kellemesen eltöltött ebéd, vagy a jól elvégzett munka, vagy hogy a gyermekünk jó jegyet kapott, vagy megtanult valami új dolgot!
Sajnos nem jöttem még rá hogyan kell csinálni, hogy ne menjek el ezek mellett az érzések mellett, hogy kicsit megtartsam, ízlelgessem az érzést, mielőtt továbblépek, de most úgy döntöttem, valahogy megtanulok odafigyelni, mert ha véletlenül elkaptam egy ilyen pillanatot, az képes volt napokig, sőt olykor hetekig feltölteni energiával...arra pedig baromira nagy szükségem van, mert nem akarom, hogy több hullámvölgy legyen az életemben. Úgyhogy eldöntöttem, minden esetben, ha valami melegséget érzek a szívem táján, ha elmosolyodok valamin, akkor megállok egy pillanatra, lehunyom a szemem és igenis megkeresem az érzést és kicsit megsimogatom vele a bensőmet...

 









A kicsi pillanatokat szeretem.
Az icipiciket, mint amikor nagy sóhajjal visszateszem a pulóvert a polcra, mert a hová vennéd fel kérdésre csak azt tudom válaszolni: sehová, csak úgy tetszik. És akkor elkapom egy idegen lehajtott fejjel leplezni próbált mosolyát. Vagy mint amikor váratlanul egyszerre mondom valakivel ugyanazt a mondatot.

Meg a nagy pillanatokat szeretem,
az igazán nagyokat, amikor hosszú percekig vagy akár félórákig tele van a mellkasom az egész világgal, alig bírom bent tartani, és közben hatalmas felirat villog a sötét égbolton, jelezvén, hogy az univerzum történése most éppen itt, az én amúgy jelentéktelen mikrokozmoszomban érhető tetten.

A kis pillanatok vidámmá tesznek, felszabadulttá.
A nagyok nyugodttá és erőssé.
E kettő által lesz az élet olyan, amit valóban élek, nem csupán elszenvedek. Ezért ilyenre is, olyanra is szükség van olykor. Aztán úgyis következnek a közepes, észrevétlen pillanatok, amik tettekre fordítják a kicsiket és nagyokat, de ki is merítik, el is koptatják azokat. Kell az utánpótlás, különben kimerülök, elkopok magam is.

Az élet ad, mindig ad, s ha nem félek néha engedni neki, akár feladni és veszíteni, ezekkel a valóságos pillanatokkal ajándékoz meg, amik által élet az élet. Élni ezeket a pillanatokat ez a legnagyobb boldogság, amire bárki vágyhat.

Nem boldog vagyok, hanem vidám...:))

Nem boldog vagyok, hanem vidám. Ez nem ugyanaz. A boldog nőnek nincsenek gondjai. A vidám nőnek vannak, csak megtanulta, hogyan kezelje őket.

"legyünk boldogok"

Gondolkoztam ezen a "legyünk boldogok" dolgon, és úgy érzem, hogy az emberek akkor érzik elveszettnek magukat, amikor azt hiszik, a boldogság az életcéljuk. Mindig úgy gondoljuk, hogy egy nap majd boldogok leszünk. Megszerezzük az autót, megkapjuk azt az állást, vagy azt a bizonyos személyt, aki helyrehozza az életünket. De a boldogság csak egy állapot, egy bizonyos hangulat, nem úti cél. Olyan, mint amikor fáradt vagy éhes vagy. Nem állandó. Jön-megy, és ez így van rendjén. És szerintem ha így gondolnának rá az emberek, akkor sokkal többször találna rájuk a boldogság.

Nem az a boldog...

Nem az a boldog, akit a tömeg annak nevez, akihez özönlik a pénz; hanem az, aki minden javát a lelkében hordozza, szálegyenesen kimagaslik, eltapossa a bizonytalanságot, senkivel sem cserélne sorsot, embernek egyedül emberi oldalát értékeli. A természetet fogadja el tanítójául, az ő törvényei szerint formálódik, és úgy él, ahogy a természet előírta: biztos ítéletű, rendületlen, rettenthetetlen; megmozdíthatja valamilyen erő, de fel nem kavarhatja. Ha a sors hatalmas erővel a lehető legártalmasabb dárdáját röpíti felé, eltalálja ugyan, de nem sebzi meg.

(Seneca)

Lévai Zsuzsa-Boldogság

LÉVAI ZSUZSA - BOLDOGSÁG

Azt mondják, meg van mindened,
pénz, a lakás, és annyi más.
Mi az, amit még kívánsz?
Nincs boldogság - mondom én -
Az élet így mit sem ér.
Mi a boldogság?- kérdezik.
Mit mondjak hát most nekik?
Mindenkinek valami más.
Ki nem lát, látni a színeket.
Anyjának a kisgyermeket.
Ki szegény az pénzre vágyik.
Fedél annak aki ázik.
Ki éhes annak a kenyér.
Társ annak, ki egyedül él.
Másnak, egészen egyszerű
Csupa hétköznapi dolgok.
Csak annyi, hogy valaki vár,
és kérdezi, Oh jössz-e már?
Néha egy simogatás, vagy
talán egy bohókás mosoly,
egy ölelés, egy futó csók.
Máskor egyetlen szál virág.
Oh ezerarcú a boldogság.

Hamvas Béla: Boldogság

A boldogság az Első Lélek legelső érzése — a boldogság az első tudat, az első emlék, az első tapasztalat, az első gondolat, az első cél. Ez az első érzés-akarat-cél-tudat-gondolat, ez az Első Világ és Első Élet, ami benne lüktet a fákban és kövekben, a vizekben és a csillagokban, az emberekben és az istenekben. Ez az Első Érzés, amin a világ nyugszik, mint az őskőzeten a föld. A Boldogság a világ első érzése, amivel a nemlétből felébredt életet fogadja.  

Szikora Zsó: Jöttél

Szikora Zsó: Jöttél

Tükröt tartottál elém,
lássam olyannak magam,
amilyennek te látsz
ott, a túloldalon.
Akartad, hogy megismerjem
azt, aki igazán vagyok,
s kiteljesedjek általad,
míg te bennem.
Emlékszel? Kacagtam rajtad,
s kétkedve ismételgettem:
ugyan miért is gondolod,
hogy ez neked menni fog;
és különben sem létezhet
olyan dolog,
ami új lehet számomra,
önmagamban.

Ma már csak mosolygok,
nélküled sokkal kevesebb
lennék, mint aki vagyok.

Van egy perced?

Illés Gábor:Van egy perced?

-részlet-

Elmondanám, amit nem lehet.
Elmondanám, ami itt van belül,
ami feléd húz mindig.
Amiről most hallgatni kell,
amiről hallgatni fáj...

Elmondanám, de nem lehet,
az örökké hiányzó szemeket,
a mozdulat meséjét,
sóhajok kérését,
a hajad illatát,
kezeid játékát testemen,
ahogy becéznélek kedvesen, kedvesem,
ahogy kívánnám nyelvünk játékát.

Elmondanék neked sok szépet,
elmondanám, amit nem lehet,
elmondanám...de nem lehet.

Boda Magdolna: (testbeszéd)

Boda Magdolna: (testbeszéd)

a közelség már
majdnem érintés…
mintha…
a bőr pihéi
úgy finoman…
és a száj
és a szomj
forró lehelet
a tarkón
ujjak
simogatók
ujjak
szorosan
ölelők
mindenütt
mint indák
körbenőnek
mégse talál ránk senki
végül beleszőnek
a vágy szövetébe
kékmadár-minták
mindenütt
és fájdalmasan
verdeső szárnyak

Gere Irén:Kései szerelem

Gere Irén:Kései szerelem

-részlet-

ma rád gondoltam
egész nap
indulnék utánad
éppen megérintettük
egymás lelkét
...
még alig szerettük
egymást kicsit
s már nem is vagy itt
...
most szívem
ingemen kívül hordom
azt hittem
nincs mitől félnem
hisz' tenyered
a fészkem...
bár homlokomra
az évek
mély barázdákat véstek
...gyermekmód'
szeretlek téged...

Jószay Magdolna: Ugye, ha...

Ugye, ha...

Megannyi küzdelem a lét,
pedig van még virág... apró öröm,
pilleszárnyon röppenve
pirkad a hajnal, s a nap már el is köszön.
De...
ugye, ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?

Félek, felemészt az idő,
pedig nem kellene... ez a sorsunk,
egy idő után már megtörve
legtöbb, mit tehetünk: nem lázadunk.
De...
ugye, ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?

Harc a mindennapjainkért,
pedig nem így hittük... szerte vittük
álmainkat, majd bársonyos
emlékeinkbe menekítettük.
De...
ugye, ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?

Fogynak az éveink rohanón,
pedig nagy kár értük... siettettük
ifjúkorban az időt,
most bezzeg visszaterelgetjük...
És...
ugye, ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?

***

Ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?
Ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?
Ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?
Ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed? 

Fogom a kezed...szeretlek!

Bruno Ferrero: Van ott fent valaki?

Fogom a kezed...szeretlek!

Már megint, megint kitört belőled a szomorúság, pedig hányszor, de hányszor megesküdtél, hogy pozitív leszel! Mi az, hogy nem emlékszel? Pedig nem is nekem, hanem magadnak esküdtél

Ugyan már, Te nem vagy senki! Miért gondolod?

Azért, mert nem vagy nádszál karcsú? Kit érdekel? Az én szememben kétszer ekkoraként is csodálatos maradsz.

Azért, mert nem vagy gazdag? Ha egy kezeden meg tudod számolni a barátaidat, akkor már gazdagabb vagy mindenkinél.

Azért, mert nem hiszed el, hogy szeretnek? Én szeretlek. Igazán.

Az én szemem nem látja a kilóidat, a ruhádat, vagy éppen azt, hogy körberajonganak-e. Csak a szemedet. Bele nézek, és a mélyén Téged kereslek

Á, látlak már! Ott vagy, de elbújtál. Hiába. Én így is megtalállak, ha páncélba bújsz, vagy falakat emelsz magad köré. Látlak Téged. Az értékeidet. A Lényeged.

Tehetséges vagy. Miért rázod a fejed? Az vagy. Mindig mosolyt tudsz csalni az arcomra, és egy pillantásoddal felszárítod a könnyeim. Mi ez, ha nem tehetség?

Okos vagy á, már megint kételkedsz. Pedig tényleg. Mindig tudod, mit kell mondani, hogy boldog legyek, de ne legyen hazugság. Mindig tudsz valamit mondani, ami boldogságot ad. Nekünk adod a legnagyobb kincsed. Magad. És talán észre sem veszed, hogy adod. Nekem. Másoknak.

Most mit csodálkozol? Csak nézel rám a meglepődöttségtől tágra nyílt szemeiddel, de még mindig kételkedés csillog bennük

Bár úgy látnád magad, ahogy én! A szemeimen keresztül egy új világot mutatnék meg neked, és egy olyan oldaladat, amit még talán Te sem ismersz. Vagy nem akarsz ismerni. Pedig gyönyörű.

Azt mondod, elfogult vagyok? Meglehet. De van rá okom: az, hogy szeretlek.

Pusztán azért, mert van, aki nem fogad el, még nem leszel számkivetett. Ne sajnáld magad, nézd: én se sajnállak, hisz nincs is miért. Sokan szeretnek, nemcsak én. Ebben ne kételkedj.

Ne nézz körbe ilyen csúfondárosan. Hogy kik? Nem látod őket, vagy nem akarod látni?

Könnyű elvonulni könnyű hibáztatni, és gyűlölni könnyű meglátni a rosszat. Magadban. A Világban. A jót már nehéz nagyon nehéz.

Ha elástad magad az önsajnálat mocsarában, persze, hogy könnyebb benne feküdni, és azt mondani: senki vagyok, nem leszek több mint venni a fáradtságot, és kikecmeregni.

Ne nézz rám ilyen szemrehányóan! Tudod, hogy igazam van. Ha most nem is, de majd amikor fél éjszaka a plafont bámulod, rájössz Te is.

Kimászni a gödörből iszonyúan nehéz. A hozzá való akarat az életösztön. Ébreszd fel magadban! Engedd, hogy segítsek. Hogy kihúzzalak. Hogy fogjam a kezed.

Hiszen ezért vagyok itt. Hiszen szeretlek. Hogy miért? Nem tudom, ha tudnám, az már nem lenne szeretet.

Nem azért szeretlek, mert szép vagy, hanem azért vagy szép, mert szeretlek. Te tudod ezt, csak félsz. Félsz, hogy egy nap arra ébredsz, hogy elmúlt. De ne félj, nem fogsz.

A szeretet nem tud elmúlni.

Már megint ezt kérdezed Miért, miért vagy te ilyen csökönyös? Csak állsz itt csípőre tett kézzel, és próbálsz szúrós szemmel nézni. Elárulom: nem jött össze. Nem szemrehányást látok a szemedben, hanem félelmet. Félsz a választól, de mégis érdekel. Meg akarod tudni akkor is, ha a szíved szakad meg vele.

Miért mondtam már, hogy nem tudom, ne dacolj mindig! Hogyhogy miért? Mégis miféle kérdés ez?

Szeretlek, mert szeretlek. Csak így. Egyszerűen.

Úgy, ahogy vagy!

Maradj még...

messze tőled

Farkas István
messze tőled

 

minden gondolatom
Te vagy vágyaim
csak téged keresnek
ölelni akarlak
bőrömön érezni leheletedet
kezed érintését testemen
boldogság-könnyeid
ízét a számban
húsodig csontodig
lelkedig eggyé válni veled
szívemen akarom
érezni szívverésedet
őrület
már ez így
ilyen messze tőled
nem tehetek mást
egyedül fekszem
melléd álmodom magam
s Énem benned
kiteljesedik

 

Dsida Jenő: Csak egy...

Dsida Jenő

Csak egy...

Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat;

Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
Csak egy van, aki imádkozik értem -
És az is olyan nagyon messze van!

Szimpla vágyvers

Sárhelyi Erika

Szimpla vágyvers
 

 

Mikor ölelésed párájába bújhatok,
átkos napok terhét leszakítva rólam
bőrömön tőled nyílnak
verejték-virágok.
Mikor kezed liánja fonja körbe testemet,
forró hullámként dől rám a konok vágy,
s a mélybe hullva a lázas
tajték eltemet.
Fuldokol bennem a gyönyör,
s míg az örvény ereje partra vet,
ha rám simulsz, mint kagylóra a héj,
elrejt engem magam elől
csók lehelte tenyered.

Szavak nélkül

Balla Zsuzsanna: Szavak nélkül
 

Majd egyszer szavak nélkül:
ha a pillantások zenélnek,
ha a kezek beszélnek,
ha a száj csók-tüzű öröme dalol,
ha ódává nemesülnek a simogatások,
testünk határa egymáshoz simul,
vágyunk ritmusa vérünkben dobol...
valahol, bárhol, egyszer,
szavak nélkül, valamikor... 

Szerelmed köt

Zágorec-Csuka Judit
Szerelmed köt

Szerelmed köt,
szerelmed old,
szerelmed elűz,
szerelmed áld,
szerelmed megvált,
szerelmed kiönt,
szerelmed bánt,
szerelmed fáj,
szerelmed vár,
szerelmed fojt,
szerelmed olt,
szerelmed ég,
szerelmed
szerelmemben
megnyugszik.

Erdélyi József:Titok

Erdélyi József:Titok

Fülembe cseng, míg élek
marasztaló szavad
bár mindig ott lehetnék
Kedves, ahol Te vagy.

Ki vagy? Nem tudja senki,
elég, ha Te meg én.
Maradjon e titok gyöngy
a tenger fenekén.

Ki vagy? Ne tudja senki
elég, ha én tudom,
hogy szeretlek, magamban
le nem tagadhatom.

Tudja gyöngyét a tenger
és csillagát az ég.
Tudja titkát az ember
s legyen neki elég.

Ne tudd Te se, csak érezd,
hogy szeret valaki.
Aki a nagyvilágot csupán
csak Teérted szereti.

Gyóni Géza:Memento

Gyóni Géza:Memento

 

Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak -
Hínár-karokkal rája tapadnak...
S ha soká késel, majd nem találod.

 

Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irigy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.

 

A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odadnak.

Karmikus kapcsolat

Kálmán Eszter
Karmikus kapcsolat

mélyebben a szeretetnél is
alkonyi puha fények
játszanak arcodon
tenyerem mögül lesem szemedet
ki vagyok én
s ki vagy te nekem?
sokáig tartott míg rád eszméltem
végigsimít a sors
puha ujja ajkamon
időtlen e kor
időtlen e kapcsolat
máskor és máshová gyökerezik
most nem a miénk ez a lét

te nem vagy
és én nem vagyok
a Párkák fonják e szálakat
a bolygók vetik ránk árnyukat
az alkonyi fény
lassan kihuny
eloldódnak a szálak
füstöli illata lengi be a szobát
talán máskor és máshol
még együvé leszünk
élve és érezve
(valahol)
mélyebben a szeretetnél is...

Duálpár

Tarr Bence László: Duálpár
 

Egyszerűen nem tudta felfogni mi történt vele. Az egész Világ pörgött körülötte, mint egyetlen hatalmas búgócsiga, amely nem akarja lendületét veszíteni. Ez több volt, mint egyszerű szédülés. Valami esztelen mámoros elragadottság lett úrrá rajta, amely szinte az önkívület határait feszegette. Egy rövid ideig nem is tudott önmagáról, sem arról, hogy mozdulataival mit is tesz, csak nézett megigézve a mélységes barna szemek feneketlen kútjába. Ahogy elveszve kutakodott a tágra nyílt pupillák fekete tükrében, egyszerre észrevette önmagát. Valami ragyogás övezte aranyszőke haját, vagy talán a szemek írisze fonta körül alakját, mint valamily aura.

Szép volt. Mi több gyönyörű. Teljesen megigézte. Amint rápillantott, mintha villám csapta volna, egész testében érezte a remegést. Egy pillanatra meg is ijedt, ahogy megérezte a vágy hatalmas rohamát, amely eddig ismeretlen módon a szívét gyújtotta lángra. Önkéntelenül is a mellkasára szorította a tenyerét, és meglepetten vette észre, hogy milyen forróság, milyen hőhullám járja át. A szegycsontja szinte egyetlen lüktető lángnyelvként parázslott, ahogy kezeivel végigsimította nyakkendőjét. Ahogy a lány közeledett hozzá, egyszerűen alig bírt úrrá lenni remegésén. Szívére szorított keze egyszerűen élettelen piszkafaként az oldalára hullt és amikor a lány megállt vele szemben, úgy karnyújtásnyira, szinte szó szerint rosszul lett. Olyan erő ébredését érezte a kettőjüket elválasztó térben, mintha egy hatalmas, egyre növekvő nap, egy vörös óriás hirtelen elérte volna legnagyobb méretét, csakhogy hirtelen kozmikus erővel robbanjon százezer-millió darabra. És mint mikor túl nagyra növekszik egy csillag, és tömegvonzása kritikus mértéket ölt, csakhogy robbanását követve egyetlen fekete lyukban nyelje el a téridőt, úgy veszett belé a lány kék színű szemébe.

Menthetetlenül szerelmes lett. Az idő milliomod parányi töredéke alatt. Mi több nem lett, csak ráeszmélt, hogy mindig is szerelmes volt, pont belé. Csak eddig még sohasem látta, még sohasem ismerte fel. Őt. Az Egyetlent. Ekkor ébredt rá, hogy mindig is Őt kereste, minden arcban, minden mozdulatban, minden szóban és gondolatban. Legbensőbb óhaja, lelkében őrzött legmélyebb álma állt most itt előtte teljes életnagyságban. Képtelen volt levenni a tekintetét róla, mintha pillantásuk összeforrt volna, valami idő feletti fenséges ölelésben

Emlékezett, hogy egyszer olvasta valahol, hogy egy régi görög bölcs szerint az emberek kezdetben gömbszerűek voltak, két pár kézzel és lábbal, két fejjel, de egyetlen szívvel. Hatalmasok és teljesek voltak, és kimeríthetetlenül boldogok egységes természetük által. De Zeusz megirigyelte boldogságukat, és félte hatalmukat, ezért villámával kettéhasította őket. Így hasadt meg az emberi természet, az emberi szív. Arra is emlékezett, hogy a meghasadt félemberek hamar belehaltak a másik felük hiányába, ezért Zeusz könyörületességből megajándékozta őket a nemiséggel, hogy mint férfi és nő újra egyesülhessenek. Még ha ez az egyé-válás csak pillanatnyi és átmeneti is. Férfilélek, női lélek, animus, anima – jutottak eszébe tanulmányai. Minden ember a lelkébe rejtett, elveszett másik felét keresi. Egy, az egész életen át tartó esztelen sóvárgás a teljességre, melynek mélyén a meghasadt emberi természet űrje tátong.

És amit most érzett, itt legbelül, felfoghatatlan, leírhatatlan volt számára. A teljesség és kiegészülés olyan mértékű boldogsága, amelyhez földi gyönyör nem fogható. A test egyszerűen képtelen a lélek gyönyöreire; nem is tudta érzés-e, vagy inkább a legélőbb gondolat, ami átjárja kívül belül. És a gondolat, hogy megérintse, szinte őrjítő volt. Elképzelhetetlen mértékű gyönyör. A legmagasabb rendű szépség. Még képes volt felfogni, hogy az őrület pengeélén táncol. És megint Platón tanításai jutottak eszébe, hogy a tiszta szerelem a szent elragadottság, a mánia legfelsőbb formája, amelyhez csak a Delphoi jósda pütheáinak őrült révülete fogható. Hirtelen látta magát és Őt, őrületes násztáncban ölelkezni a végtelen csillagegek nyoszolyáján. Galaxis-udvarok ölelő karjaiban feküdni, összebújva, mint szerelmes rejteken, meglesett titkos találkozás.

Karja alig látható remegés kíséretében gyenge akaratának engedelmeskedve megmozdult, és lassan emelkedni kezdett. Még nem tudta mit akar, vagy hogy mit fog tenni vele. Esztelen volt a gondolat is, hogy így, teljesen ismeretlenül magához ölelje, szavak és minden más nélkül. De esztelennek tűnt minden más is. Leírhatatlan vágy égette belülről. A létezés előtti visszaemlékezés tüze, a teljességre, boldogságra, az egység állapotára. Fele-ség csak most nyert igazi értelmet ez a szó. Szerette volna itt és most elvenni. Ez persze hirtelen teljes őrületségnek tűnt hiszen még a nevét sem ismerte, csak tudta, hogy ő az. Akire egész életében, egész létezésében várt. Hogy milyen volt külsőleg, csak most kezdte felfogni. Eddig észre sem vette a másik alakját, csak a tündöklően ragyogó szempárt amely még mindig egyetlen átható pillantásban nézett időtlen tükrébe.

Nem bírta elszakítani tekintetét. Még mindig a szempár igéző pillantását tartva térdre ereszkedett. Ott. Ahol volt. Ekkor így tett a másik is. És hirtelen, mint mikor egy hatalmas gát váratlan átszakad, hogy a mélybe zúdítsa felgyülemlett áradatát, kitört belőlük a nevetés. Oly féktelenül, oly szabadon, oly áradással, hogy a folyó szokványos medre nem tarthatta vissza. Szinte hisztérikus extázisban, térdeltek egymással szemben, rázta őket a síró nevetőgörcs, könnyeik patakokban folytak le arcukon. Mindketten érezték, tudták, százezer évek minden terhét mossa most le ez az őrjítő roham. Testük vonaglott, míg a kimerültségtől egymás vállaira nem dőltek, hogy állukat a másik vállán pihentetve egy pillanatra megpihenjenek. A karok már öntudatlanul rég átfonták egymást, hogy a másik derekát övezve egyetlen roppantó kígyóerővel szorítsák össze a két testet. Tökéletesen összesimulva, szinte egyetlen gömbbé olvadva hevertek ott térdre rogyva, míg a két homlok közepe össze nem találkozott. Majd a két homlok csúcsa gyengéden el nem vált, hogy orrhegynyi távolságból a két szem újra egyé váljon.

Így térdeltek összebújva, egymásba feledkezve. Nem tudják meddig. Mintha időtlen idők óta mindig is így lett volna ez.

Csak lassan szűrődtek be a hangok. A külvilág zajai. Mintha autók dudáltak volna, és mintha emberek kiabálnának. Mentőautó vijjogása hallatszott, de csak úgy, mint az uszodák visszhangos csarnokaiban vissza és visszaverődő hangfoszlány, amelyet a víz alá merülve hall az ember. Majd a fények. Mint jégbe fagyott ősöreg sosem volt embernek, az őt rejtő vastag jégpáncélt égető gyenge tűz lángja. Villódzó vörös és kék.

Hirtelen erőszakos metsző fehér fény mely egyenesen és könyörtelen pontossággal a szembe világít. A tágra zárt barna-kék szemek fekete kútjának elcsitult vizébe. És a metsző fájdalom. Mint mikor gyermekét az anyjától szakítja el a sebész kegyetlen ollója, átvágva az eredet zsinórját, az egységélmény ősforrását. Sietve kapkodó kezek, mely egyre szaporábban igyekeznek az egymásba fonódó karokat a testekről leválasztani.Hirtelen, mint sugárhajtású gépet, mit utolér saját hangja, robbant öntudatra. Az út kellős közepén, pontosan középen térdeltek egymásba font karjaikkal összebújva. Szemük még mindig egymásba nézett, a legmélyebb bensőbe, hol a két lélek egybeforrhat.

Leszel a feleségem? - kérdezte.

Igen. - válaszolta, miközben fejét tenyerébe rejtve, gyengéden megcsókolta homlokát.

Máté Péter: Ki tudja miért

Szívem a szívedre

P. Pálffy Julianna: Szívem a szívedre


Elfutni volna kedvem,
menekülnék messzire,
nem is olyan messze, csak
odaborulnék a szívedre.
Hallgatnám csendben,
érezném mennyire dobog,
válaszul visszadobognám:
Még mindig a tiéd vagyok!

Várok Rád - félek nem látsz,
nem ér el, de nyújtom a kezem,
elfelejtettél - mit tegyek? -
mondd meg Kedves, nekem.
Úgy hiányoznak a szavak,
a szád, a mosolyod, a szemed,
csak az emlékeimben él, milyen
gyöngéden érintett a kezed.

Néha elcsitulsz bennem,
néha a pokol tüze éget,
mert tudom, hogy nem lehet,
nem szabad szeretni Téged.
Parancsolnék én a szívemnek,
ne verjen, ne dobogjon hiába,
mégis - mit tehet az ész, ha
a szív érzi, ki az igazi párja.

Elfutni volna kedvem,
nem is olyan messzire,
a karjaid közé, csak
odaborulni a szívedre.

Vékony Andor: Vágy

Vékony Andor: Vágy

 

Ősi vágyakkal
Lépek eléd. Csak Tiéd
Az érintésem.

Valahol mélyen a szívemben...

Bódai- Soós Judit
Valahol mélyen a szívemben...

 

Nincs tér, és nincs idő kettőnk között;
lelked vendégül hozzám költözött,
s egy apró rezdülés, egy csendes hang
már énbelőlem is tebenned van.

Ami belül ragyog...

"Ami belül ragyog, az kívülről is látható. A belső ragyogás többet ér a külső színeinél. Akit elkápráztatnak a külső ragyogások, képtelen a fényt megpillantani önmagában. Mert a fény mások fénye által válik igazán tündöklővé. Virág a virágban, kő a kőben, ég a tengerben, ember az emberben látja meg képmását, és leli meg együvé tartozását."

 

(Tatiosz)

Szembeszéd

Szembeszéd

 

Azt mondják: a szem a lélek tükre. Közhely. Érdekes viszont, hogy igaz. Mert a szemedben van valami, ami megmondja nekem, hogy ki vagy. És ez a tekinteted. Amikor valakit megszólítok, szavakkal teszem.  Elkerülhetetlenül. A mindennapok embere ezt másképpen már nem tudja csinálni. Azaz: ki kell nyitnia a száját, és azon szavakat kell kibocsátania. Meg kell szólalnia, hogy a másik ember megszólítható legyen. Különben még elmegy mellette, és nem történhet meg a találkozás...

Ahhoz, hogy a megszólítás nyelvi eszközeit elsajátíthassuk, iskolába kell járnunk. Az anyanyelv megtanulása viszonylag könnyen megy. Csak fel kell eleveníteni. Mert anyanyelv, mert szervesen hozzánk tartozik. És az ember máris megszólalhat. Beépülhet a közösségi életbe. Egyszerűen azért, mert a szavakkal megszólíthat és megszólíthatóvá válik. Kommunikálhat. Az élet viszont (főleg az érzékenyebbeket) gyorsan megtanítja arra, hogy a szavak csupán – hasznosak. Valódi kifejező erejük azonban nincs. Sokkal többet rejtenek el, mint megmutatnak...

Persze a szavaknak is van mágikus erejük. Ugyanis a kérdés nem az, hogy az ember mit mond, hanem, hogy hogyan mondja. Így hát minden nyelvi tudásnál van valami fontosabb, s ez a személy!

Tehát nemcsak a szavakkal lehet megszólítani és megszólíthatóvá lenni. Sőt: egy másik emberi lényt, egy másik személyt pusztán szavakkal csak a legritkább esetben lehet megszólítani. Kell, hogy a szavakat valami kövesse. Ez pedig az eredeti és egyedülálló, megismételhetetlen személy.

Ő pedig a szemben van. Az ember tehát a szemben van. Pontosabban: a tekintetben. Aki szemmel szól, az sokkal többet mond. És sokkalta közvetlenebb, eredetibb szinten szólít meg vagy válik megszólíthatóvá. Mi az, amit az emberi arcon először meglátok? A szemet. A tekintetet. Minden találkozás alfája és omegája a szem, illetve a tekintet. Valójában enélkül nincs is találkozás. Az élet legfontosabb dolgai a szemek közt zajlanak. A szemből áradnak ki azok a titokzatos és láthatatlan sugarak, amelyek azonnal és a lehető legközvetlenebbül letapogatják egymást. Hiába minden szó. Mondhatsz, amit akarsz, és mondhatod, ahogy akarod, ha a tekintetedben nincs valami rokon, valami közeli és ismerős. Valami, ami lágyan csak annyit mond: tudom, ki vagy... Végre, újra láthatlak..., hiányoztál... Ezt mondhatja nekem egy másik ember szeme. És még sok minden mást. Olyasmit, és csakis olyasmit, amiben biztos lehetek, ami nem csal és nem csalhat meg, hisz közvetlenül a lélekből árad. Amikor ilyen szembe néz, az ember megláthatja elvesztett önmagát. A te szemed az én tükröm, az én szemem a te tükröd. Egy kicsit tudományosabban: a szemek között áramlik át és fogható fel az ember személyes életereje. Nem csupán szavakkal beszélgetünk. Nem csupán a testünk szól. A lelkünk is „eszmét cserél”. A szemből kiáradó sugarak alaprezgésének minőségéből ered az azonnal fellépő rokon- vagy ellenszenv. Mondhatnánk: a szembeszéd az észérvek és a szóbeszéd csődje. A megközelítően vagy közvetlenül azonos hullámhossz nagyon fontos, mert csak ezzel csökkenthető minimálisra az együtt rezgést zavaró interferencia.

Első dolgom a szemedbe nézni, „íriszudvarod kútja” tükrébe pillantani...

 

(csnf)

Good Morning Beautiful

Barnakay Miklós: Esti levélzárás

Barnakay Miklós: Esti levélzárás

Nézd, én kedvesem, nézd!

A lenyugvó napkorong fénye
még egyszer feltör az égre
és elhal -

én örökkön ragyogó fénnyel
várok rád minden éjjel
és nappal
és bárhol -

bárcsak ne lennél oly távol -
nagyon hiányzol!

Álmokat hoz rám az este,
s én szemeid keresve
hunyom le szemem -

Aludjál jól, szívem!