Szembeszéd
Azt
mondják: a szem a lélek tükre. Közhely. Érdekes viszont, hogy igaz.
Mert a szemedben van valami, ami megmondja nekem, hogy ki vagy. És ez a
tekinteted. Amikor valakit megszólítok, szavakkal teszem.
Elkerülhetetlenül. A mindennapok embere ezt másképpen már nem tudja
csinálni. Azaz: ki kell nyitnia a száját, és azon szavakat kell
kibocsátania. Meg kell szólalnia, hogy a másik ember megszólítható
legyen. Különben még elmegy mellette, és nem történhet meg a
találkozás...
Ahhoz,
hogy a megszólítás nyelvi eszközeit elsajátíthassuk, iskolába kell
járnunk. Az anyanyelv megtanulása viszonylag könnyen megy. Csak fel kell
eleveníteni. Mert anyanyelv, mert szervesen hozzánk tartozik. És az
ember máris megszólalhat. Beépülhet a közösségi életbe. Egyszerűen
azért, mert a szavakkal megszólíthat és megszólíthatóvá válik.
Kommunikálhat. Az élet viszont (főleg az érzékenyebbeket) gyorsan
megtanítja arra, hogy a szavak csupán – hasznosak. Valódi kifejező
erejük azonban nincs. Sokkal többet rejtenek el, mint megmutatnak...
Persze
a szavaknak is van mágikus erejük. Ugyanis a kérdés nem az, hogy az
ember mit mond, hanem, hogy hogyan mondja. Így hát minden nyelvi
tudásnál van valami fontosabb, s ez a személy!
Tehát
nemcsak a szavakkal lehet megszólítani és megszólíthatóvá lenni. Sőt:
egy másik emberi lényt, egy másik személyt pusztán szavakkal csak a
legritkább esetben lehet megszólítani. Kell, hogy a szavakat valami
kövesse. Ez pedig az eredeti és egyedülálló, megismételhetetlen személy.
Ő
pedig a szemben van. Az ember tehát a szemben van. Pontosabban: a
tekintetben. Aki szemmel szól, az sokkal többet mond. És sokkalta
közvetlenebb, eredetibb szinten szólít meg vagy válik megszólíthatóvá.
Mi az, amit az emberi arcon először meglátok? A szemet. A tekintetet.
Minden találkozás alfája és omegája a szem, illetve a tekintet.
Valójában enélkül nincs is találkozás. Az élet legfontosabb dolgai a
szemek közt zajlanak. A szemből áradnak ki azok a titokzatos és
láthatatlan sugarak, amelyek azonnal és a lehető legközvetlenebbül
letapogatják egymást. Hiába minden szó. Mondhatsz, amit akarsz, és
mondhatod, ahogy akarod, ha a tekintetedben nincs valami rokon, valami
közeli és ismerős. Valami, ami lágyan csak annyit mond: tudom, ki
vagy... Végre, újra láthatlak..., hiányoztál... Ezt mondhatja nekem egy
másik ember szeme. És még sok minden mást. Olyasmit, és csakis olyasmit,
amiben biztos lehetek, ami nem csal és nem csalhat meg, hisz
közvetlenül a lélekből árad. Amikor ilyen szembe néz, az ember
megláthatja elvesztett önmagát. A te szemed az én tükröm, az én szemem a
te tükröd.
Egy kicsit tudományosabban: a szemek között áramlik át és fogható fel
az ember személyes életereje. Nem csupán szavakkal beszélgetünk. Nem
csupán a testünk szól. A lelkünk is „eszmét cserél”. A szemből kiáradó
sugarak alaprezgésének minőségéből ered az azonnal fellépő rokon- vagy
ellenszenv. Mondhatnánk: a szembeszéd az észérvek és a szóbeszéd csődje.
A megközelítően vagy közvetlenül azonos hullámhossz nagyon fontos, mert
csak ezzel csökkenthető minimálisra az együtt rezgést zavaró
interferencia.
Első dolgom a szemedbe nézni, „íriszudvarod kútja” tükrébe pillantani...
(csnf)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése