…. Akivel én kéz a kézben vándorolni tudnék, a patakot követve, az erdőkön át, nyári lángolásban, az ősz aranyszínű fényében és messze néző fehér hómezőkön át. Keveset szólna, és azt is egész halkan. Azt a szót, amire mindig vártam. A hallgatása többet mondana, mint mások beszéde. Megértene, jobban, mint bárki előtte, jobban, mint ahogy én magamat megértem. Nála otthon lennék, magánál tartana. Azt tenném, amit szeretne, és amit szeretne, az lenne, amit mindig is szerettem volna.
A nevetéséről felismerném. Mert csak ő tud, úgy nevetni, hogy nekem is mindjárt nevetnem kell, könnyel a szememben és boldogsággal a szívemben.
Mindig, amikor nyári reggeleken köd ül a tájon, tudom, hogy meg kell találnom, mert még mindig rám vár. Keresem és félek. Mert, mi lesz, ha megtalálom? Akkor nincs tovább, és nincs többé keresés. Minden értelmet kap, végső megoldást, nem lesz többé én, nem lesz távolság, és nem lesz holnap. Csak mi, csak együtt és ma – örökre.
Schäffer Erzsébet: Álmok völgye
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése