Fogom a kezed...szeretlek!

Bruno Ferrero: Van ott fent valaki?

Fogom a kezed...szeretlek!

Már megint, megint kitört belőled a szomorúság, pedig hányszor, de hányszor megesküdtél, hogy pozitív leszel! Mi az, hogy nem emlékszel? Pedig nem is nekem, hanem magadnak esküdtél

Ugyan már, Te nem vagy senki! Miért gondolod?

Azért, mert nem vagy nádszál karcsú? Kit érdekel? Az én szememben kétszer ekkoraként is csodálatos maradsz.

Azért, mert nem vagy gazdag? Ha egy kezeden meg tudod számolni a barátaidat, akkor már gazdagabb vagy mindenkinél.

Azért, mert nem hiszed el, hogy szeretnek? Én szeretlek. Igazán.

Az én szemem nem látja a kilóidat, a ruhádat, vagy éppen azt, hogy körberajonganak-e. Csak a szemedet. Bele nézek, és a mélyén Téged kereslek

Á, látlak már! Ott vagy, de elbújtál. Hiába. Én így is megtalállak, ha páncélba bújsz, vagy falakat emelsz magad köré. Látlak Téged. Az értékeidet. A Lényeged.

Tehetséges vagy. Miért rázod a fejed? Az vagy. Mindig mosolyt tudsz csalni az arcomra, és egy pillantásoddal felszárítod a könnyeim. Mi ez, ha nem tehetség?

Okos vagy á, már megint kételkedsz. Pedig tényleg. Mindig tudod, mit kell mondani, hogy boldog legyek, de ne legyen hazugság. Mindig tudsz valamit mondani, ami boldogságot ad. Nekünk adod a legnagyobb kincsed. Magad. És talán észre sem veszed, hogy adod. Nekem. Másoknak.

Most mit csodálkozol? Csak nézel rám a meglepődöttségtől tágra nyílt szemeiddel, de még mindig kételkedés csillog bennük

Bár úgy látnád magad, ahogy én! A szemeimen keresztül egy új világot mutatnék meg neked, és egy olyan oldaladat, amit még talán Te sem ismersz. Vagy nem akarsz ismerni. Pedig gyönyörű.

Azt mondod, elfogult vagyok? Meglehet. De van rá okom: az, hogy szeretlek.

Pusztán azért, mert van, aki nem fogad el, még nem leszel számkivetett. Ne sajnáld magad, nézd: én se sajnállak, hisz nincs is miért. Sokan szeretnek, nemcsak én. Ebben ne kételkedj.

Ne nézz körbe ilyen csúfondárosan. Hogy kik? Nem látod őket, vagy nem akarod látni?

Könnyű elvonulni könnyű hibáztatni, és gyűlölni könnyű meglátni a rosszat. Magadban. A Világban. A jót már nehéz nagyon nehéz.

Ha elástad magad az önsajnálat mocsarában, persze, hogy könnyebb benne feküdni, és azt mondani: senki vagyok, nem leszek több mint venni a fáradtságot, és kikecmeregni.

Ne nézz rám ilyen szemrehányóan! Tudod, hogy igazam van. Ha most nem is, de majd amikor fél éjszaka a plafont bámulod, rájössz Te is.

Kimászni a gödörből iszonyúan nehéz. A hozzá való akarat az életösztön. Ébreszd fel magadban! Engedd, hogy segítsek. Hogy kihúzzalak. Hogy fogjam a kezed.

Hiszen ezért vagyok itt. Hiszen szeretlek. Hogy miért? Nem tudom, ha tudnám, az már nem lenne szeretet.

Nem azért szeretlek, mert szép vagy, hanem azért vagy szép, mert szeretlek. Te tudod ezt, csak félsz. Félsz, hogy egy nap arra ébredsz, hogy elmúlt. De ne félj, nem fogsz.

A szeretet nem tud elmúlni.

Már megint ezt kérdezed Miért, miért vagy te ilyen csökönyös? Csak állsz itt csípőre tett kézzel, és próbálsz szúrós szemmel nézni. Elárulom: nem jött össze. Nem szemrehányást látok a szemedben, hanem félelmet. Félsz a választól, de mégis érdekel. Meg akarod tudni akkor is, ha a szíved szakad meg vele.

Miért mondtam már, hogy nem tudom, ne dacolj mindig! Hogyhogy miért? Mégis miféle kérdés ez?

Szeretlek, mert szeretlek. Csak így. Egyszerűen.

Úgy, ahogy vagy!