Leküzdeni
a szerelmet, a vágyat... Újra hidegnek és ridegnek lenni... Nem érezni
semmit, csak vegetálni... Erre vágyom megint! Vágyom a nem lét, a nem
érzés, biztonságos, és sérthetetlen burkára! Nem kapni semmit, mert
akkor adni sem kell! Nem várni semmit, nem félni a bizonytalanságtól,
csak lenni, és elmélkedni sorsunk sivárságáról. Saját magunk okozta
sebeinket nyalogatása, az önsajnálat biztos mélysége, ez az, ami eddig
értelmet adott az életnek. Most? Most a nap be akar sütni az ablakon.
Mit kell tenni? Elfutni? Maradni? Lehúzni a redőnyt, vagy egyenesen
belenézni a vakító fénybe? De mi van, ha annyira elvakít a fény, hogy
már magad körül semmit nem látsz?! Mi van, ha a fény erősebb, mint te?!
Elvakít, megvakít, majd lemegy! Nem törődve azzal, hogy te még vágyod,
hogy süssön, te még szeretnél melegedni a fényénél. Egy vigaszod van…
Reggel talán újra ugyanazzal a melegséggel fog rád ragyogni. Ha nem?
Remegő szívvel kémleled az eget. Várod, hogy mikor tűz már át a sötét
fellegeken a nap. Míg nézed, arcodon könnyek gurulnak végig, mert érzed a
nap gonosz játékát. Érzed, hogy azért sem fog sütni. De te szótlanul,
sóvárgó lélekkel, csak az eget kémleled. Halkan rebeged könyörgésed…
Szép lassan minden szelídséged, és önuralmad elvesztve, már toporzékol
benned a dac. Fellököd a körülötted lévőket, és keresed a vissza-vezető
utat. Újra vágysz a biztonságra, a csendre. Keresed a régi vágytalan,
szürke életed. Hisz ott nincsenek színek. Nincs jó, és rossz, csak
átlagos. De szemed az ablakon, és várod a napot…
(Vaskó Ilona)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése