A felkelő nap

Leküzdeni a szerelmet, a vágyat... Újra hidegnek és ridegnek lenni... Nem érezni semmit, csak vegetálni... Erre vágyom megint! Vágyom a nem lét, a nem érzés, biztonságos, és sérthetetlen burkára! Nem kapni semmit, mert akkor adni sem kell! Nem várni semmit, nem félni a bizonytalanságtól, csak lenni, és elmélkedni sorsunk sivárságáról. Saját magunk okozta sebeinket nyalogatása, az önsajnálat biztos mélysége, ez az, ami eddig értelmet adott az életnek. Most? Most a nap be akar sütni az ablakon. Mit kell tenni? Elfutni? Maradni? Lehúzni a redőnyt, vagy egyenesen belenézni a vakító fénybe? De mi van, ha annyira elvakít a fény, hogy már magad körül semmit nem látsz?! Mi van, ha a fény erősebb, mint te?! Elvakít, megvakít, majd lemegy! Nem törődve azzal, hogy te még vágyod, hogy süssön, te még szeretnél melegedni a fényénél. Egy vigaszod van… Reggel talán újra ugyanazzal a melegséggel fog rád ragyogni. Ha nem? Remegő szívvel kémleled az eget. Várod, hogy mikor tűz már át a sötét fellegeken a nap. Míg nézed, arcodon könnyek gurulnak végig, mert érzed a nap gonosz játékát. Érzed, hogy azért sem fog sütni. De te szótlanul, sóvárgó lélekkel, csak az eget kémleled. Halkan rebeged könyörgésed… Szép lassan minden szelídséged, és önuralmad elvesztve, már toporzékol benned a dac. Fellököd a körülötted lévőket, és keresed a vissza-vezető utat. Újra vágysz a biztonságra, a csendre. Keresed a régi vágytalan, szürke életed. Hisz ott nincsenek színek. Nincs jó, és rossz, csak átlagos. De szemed az ablakon, és várod a napot…

(Vaskó Ilona)