Figyelek rád. Fontos vagy...

A szemeim a szemeit követik. Látom. Mélyebben, mint elsőre gondoltam. De olyan kényelmetlen. Feszítő. Nézni a másik szemébe, megérezni azt, hogy látnak. Ott van bennem a késztetés, hogy elnézzek. Valahova messzire. Tudom, az a könnyebbik út lenne. Nem ahhoz szoktam, hogy látnak. Hogy látni akarnak. Várok még. Elfelejtek levegőt venni. Az őzbarna szemei rátapadnak a szemeimre. Biztosan belém lát. Zavarba jövök. Nem tudom, mi az a pont, amikor egy nézés már kényelmetlenné tud válni. Amikor nem csak egymásra nézünk, hanem elindul valami. Valami intim, mély, érzelmekkel teli. Mintha a szemeink közvetítők lennének. Istenem, ilyenkor úgy érzem, mintha mezítelen lennék. Mintha a felszínre jönne a sötét énem is. Amit nem szívesen mutatok meg senkinek. Igen, azt hiszem ez az a pont, amikor olyan szívesen elfordulnék, kilépnék ebből a nézésből, és úgy tennék, mintha nem történt volna semmi sem. Közben meg tudom, az a semmi adná a legtöbbet a szívemnek. Most nem fordulok el. Benne maradok. Engedem, hogy belém lásson, hogy meglássam benne önmagam. Engedem, hogy a félelmeim köddé váljanak, és a távolságot átvegye a közelség. Látlak. Itt vagyok veled. Figyelek rád. Fontos vagy. Minden nappal egyre tovább tudok a szemekbe belenézni. Egyre bátrabban veszem fel a szemkontaktust, és engedem, hogy meglássam benne mindaz, aminek eljött az ideje. Mígnem, egyszer csak azt veszem észre, már nem feszít az, ha a szemeink egymásba érnek. Már nem vágyom kilépni belőle. Már nem félek a sötéttől. Már arra vágyom, hogy beléjük nézzek. Még akkor is, amikor elindul az a valami. Mert azért a valamiért érdemes élni. Az a valami ad értelmet az értelmetlennek. Hogy érezhettük egymás lelkét, mert mind a ketten elég bátrak voltunk ahhoz, hogy ne nézzünk el. 💓

(Boros Bea)