Tényleg a világ legboldogabb nőjének érzem magam. És nem, ez most nem az a felszínes, múló boldogság, ami pár napig tart. Ez valami mélyebb, valami igazi. Ez most más.
A sérüléseim miatt sokáig azt hittem, ez sosem jön el. Természetesen rettegtem az elején. Féltem, hogy csak ismétlem a múltat, hogy újra át leszek verve, újra fájni fog. A szívem tele volt félelemmel és rettegéssel. Az összes korábbi sebem ott lüktetett bennem, amikor találkoztunk. Egy részem menekült volna, egy másik viszont már az első pillanatban érezte, hogy valami más van itt.
Aztán észrevettem, hogy te sem vagy sértetlen. Láttam a szemedben a saját félelmeimet. Láttam, hogy te is küzdesz, hogy a múltad árnyai még mindig veled vannak. Akkor jöttem rá, hogy igazából csak két sérült lélek vagyunk, akik valahogy egymásra találtak. Nem tökéletesek, nem hibátlanok, de készek arra, hogy együtt gyógyuljanak.
És ebben a folyamatban valami csodálatos történt. Egyszer csak beléd szerettem. Nem zajosan, nem hirtelen, hanem csendben, halkan, titokban. Nem kellett, hogy bárki lássa vagy értse, elég volt, hogy én tudtam: veled lenni jó. Veled lenni olyan érzés, mintha hazataláltam volna.
Nem akartam elmenekülni. Nem akartam újabb falakat építeni magam köré. Csak melletted akartam maradni. Boldogan. Nem kértem sokat, talán csak annyit, hogy egy apró részévé válhassak a világodnak. Hogy megoszthassuk egymással azt, amink van – sebeket, álmokat, gyógyulást.
Az az október örökre emlékezetes marad. Nem azért, mert tökéletes lett volna minden pillanat, hanem azért, mert elindított bennünket egy úton. Egy olyan úton, ahol nemcsak túlélünk, hanem együtt fejlődünk. Ahol a múlt árnyai helyett a jelen ragyogása válik a közös valóságunkká.
Ez a történet most kezdődik igazán. És nem ér véget. Mert amit érzünk, túlmutat minden határon, minden időn, minden fizikai korláton. Ez az érzés örökké tart – túl az életen, túl mindenen. - Ági
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése