Túl az Óperencián

Angyalt sejtő éjszakában csendben hallgatom,
közelít egy gondolat, majd rést üt a falon,
ébren vagyok talán, vagy mindezt álmodom,
midőn a nap felkel, s átsüt a lombokon.

Gyámoltalan napsugár, ébreszd fel a hajnalt,
ezüstös fényeddel hívogasd, marasztald,
vidd, szél, a hangomat, hogy hozzád találjon,
s füledbe súghassa, mennyire hiányzol.

Messzi tájak, tengerek, óceánnyi mélység,
megérint, majd átölel egy édes-fájó érzés,
nem lehetsz, és nem voltál egy percre sem távol,
szívembe rejtettelek, mint legtitkosabb álmom.

(Kerecsényi Éva)