Hogy miért vagyok néha boldogtalan? Mi a hibám? Az eredendő hibám? Hogy
túlságosan szeretem az életet. (...) Kiélvezni minden pillanatot,
felsikoltani az örömtől, ha a meleg tengervízben egy tarajos hullám
végigborzol. Vagy egy elvadult kert, vagy a magasra nőtt fű láttán,
mintha csoda volna. Áhítatos mozdulatlanságba merülni,
lélegzet-visszafojtva, mikor a madarak énekelni kezdenek. Hallgatni a
csicsergésüket, áhítatosan, mint akár Mozartot. (...) Szeretni,
szeretni, bolondulásig szeretni a hajnalhasadást; lágy szavakat suttogni
az alkonynak, gondolatban megsimogatni gigászi kezekkel a tenger fémes
felszínét vihar előtt. És inni az esőt... Meztelenül, kitárt karral,
lehunyt szemmel és nyitott ajakkal átadni magadat a trópusi szigetek
meleg esőjének. Úgy szeretem az életet, hogy az emberek elrémülnek tőle,
s a halálukra gondolnak. Annyira átéreztetem velük, milyen becses az
élet, hogy a halálnak még a puszta gondolata is merénylet lesz,
szentségtörés, menekülésre késztető rém. Lelki vérfürdő.
(Christine Arnothy)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése