Óh, mennyire szeretlek téged...

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

 közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
õrzőm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

 lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben,

Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,

föl-földereng.

(József Attila:Óda)