Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
õrzőm, mint hulló tárgyakat a föld.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
õrzőm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben,
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
(József Attila:Óda)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése