Csak arra kérlek, hogy tiszteld az életet. Magadban és bennem.
Ugyanaz a ritmus fut az ereinkben.
Ugyanaz az áramlás.
Talán olyan mint a tenger.
Ugyanaz a tenger hullámzik a testemben, mint a tiédben csak piros mint a meggy, a forró nyarakon.
Nem kérek tőled kevesebbet, mint hogy tiszteld bennem az életet.
Ne a szavaimat, a gondolataimat, még csak ne is azt, amit érzek- hisz ebben nem lehetünk ugyanolyanok- ne ezeket, csak csupán az életet.
Bennünk lehet, hogy nincs semmi közös, alkotott rész.
De van még is valami mi egy.
Az élet.
A hó lélegzete a hegyek között, az a pillanat, amikor kinézel az ablakon a sárguló parkra, vagy az, ahogy a forró víz először mártja meg a bőröd.
Amikor szól a zene és gyorsan vezetsz.
Amikor nem félsz.
Ezek a közös pillanataink.
Az élet pillanatai.
Arra kérlek, csak az életet tiszteld bennem.
Magadban és mindenkiben.
Nem kérek kevesebbet.
Nem azt kérem, hogy érts, csak azt kérem, hogy elhidd, ahogy a hó megcsillan a fákon, ahogy a hideg befut a tüdődbe, az az èlet.
Az, ami bennem is van.
Amit tisztelni kell.
Ami szent.
Ami ajándék.
Ami neked is az.
Mert nem lehet más.
Hisz az élet szentsége ez.
Templom vagyok.
Templom vagy.
A mindenség peremén.
(Barna Berni)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése