Egyik nap, amikor hazaérkeztél egy hosszú, fáradt nap után, egy
pillanatra megálltál az ajtóban, mintha kint felejtettél volna valamit és
haboznál, hogy visszamenjél-e érte. Hajadat meg-meg lebbentette az esti
szél, mosolyod napfény volt.
- Kerülj beljebb, kedves - mondtam, s te beléptél, táskádat
letetted egy székre. Egymásra néztünk, ajkad picit nyitva; hozzád
léptem, arcomat arcodhoz szorítottam, megcsókoltalak. Éreztem bőröd
illatát és azt, hogy a fáradtság kezd eltünedezni belőled. Kihúztad
magad, egyre erősebben öleltél, s én átvettem tőled minden terhet,
minden bánatot és rosszat, amit a nap rád rakott. Kivirágoztál,
homlokodon és nyakadon az élet apró harmatcseppjei csillogtak, s
megéreztem belső tüzed illatát.
A csók végtelen volt, nyelvünk bohón játszadozott egymással, mohón
kóstolgattuk egymás nedveit, mert azok a nektárnál édesebbek voltak.
Nem szóltunk, mert nem tudtunk szólni, de testünk azt mondta: „Még...”
S amikor már levegőt is alig kaptunk, amikor már semmi nem volt
elég, gyengéden kibontakoztál az ölelésből és azt suttogtad: „Hosszú
volt a nap. Csak egy gyors zuhany. Mindjárt elkészülök, kedves.”
Tudtam, ez a szerelem illatainak elrablását jelenti, s azt nem
akartam. „Ne menj!” Elmosolyodtál és ott maradtál velem. Lerúgtad a
cipődet, lábujjaidat tornáztattad. Én csak néztem elbűvölten a legszebb
lábakat, térdre estem és megcsókoltam őket. „Ne tedd ezt, kedves.”
mondtad. „Egész nap cipőben voltam...” De annál erősebben szorítottam
ezt a két gyönyörűséget és egyre mohóbban szívtam illatukat, mert az a
szerelem illata volt nekem: a Te illatod. Amikor ujjaidat harapdáltam,
kicsit megremegtél és sóhajtottál, hogy csak én hallottam.
Felálltam, mert látni szerettem volna szemed, orrod, füled, hajad,
mindened. Újra magamhoz öleltelek, hajadban bolyongtam, éreztem
illatát: az is a szerelem illata volt. Majd a nyakadat fedeztem fel,
karodat, kedves kezedet. S te hagytad mindezt, mert jó volt neked.
Közben egyre illatosabb lettél, tested harmatos gyöngy-ruhába öltözött, s
a fénylő gyöngy-kórus azt énekelte: „Az italod vagyunk. Végy magadhoz,
mert látjuk, szomjúhozol, és mi arra rendeltettünk, hogy oltsuk
szomjadat.” Elvettem ruháidat, bársony-halmaidról felittam az édes
cseppeket, köszönetképpen megcsókoltam őket, játszadoztam velük. Újra
kisgyermek lettem, aki keresi és meg is találja az élet italának
forrását. Rózsabimbóid szárba szökkentek, kinyíltak, kínálták kelyhüket,
s én ajkammal elfogadtam őket. Arcom hozzájuk tapadt és hallottam
szíved dobogását.
Meglátogattam karjaid hajlatát is, ahol a pici barna selyem-erdők
új és új felfedezni valót tartogattak számomra. Játszottam a
selyemszálakkal, bolyongtam a selyem-fák között. Selyem-ágak simogatták
az arcomat, s csak rohantam, egyre beljebb az erdőben, mert a simogatás
jó volt. Amikor megszomjaztam, ajkammal felittam a dúsan párálló
szerelem-erdő italát.
Kedves halmaid között tiszta forrásból patakok csordogáltak arra,
ahol a nagy titkok rejlenek. Követtem őket egyre lejjebb és lejjebb,
mígnem egy puha dombon dús erdőbe értem, amely épp oly bársony-finom
volt, mint a kisebb testvérei karjaid védelmében.
Csókoltam a patak medrét, elkóboroltam a meleg barna
bársony-erdődben, jártam a szélein, bementem a mélyére is, s talán el is
tévedtem volna a sötétben, ha hó-szín combjaid fénye nem mutatja az
utat. Bűvös erdőd gyönyörű párába burkolózott és szerelmed illata soha
nem érzett vágyakat keltett bennünk. Betelni nem tudtam velük, de tovább
mentem ajkaid felé, melyek kaput nyitnak egy másik világba, s amelyeket
éppen úgy lehet csókolni, mint amik kedves hangodat adják nekem.
Ajkaid szétnyíltak, forró-ölelőn, s éreztem, hogy minden mozgásban
van, minden lüktet, csókjaim nyomán szerelmünknek új bővizű forrásai
nyílnak, éreztem a szerelem illatát, éreztem a szerelem ízét és velük
sem tudtam betelni. Bejártam barlangod mélyét, megérintettem pici
zászlócskádat, amely peckesen magasodott ajkaidból és azt mondta: „Itt
vagyok, szép vagyok, nagy vagyok!” S amikor már minden tűz pirosan
izzott, amikor már azt hittem, mindent megkóstoltam, azt suttogtad: „Ne
várass soká!”
Nem várattalak, felemelkedtem hozzád és egyek lettünk. Szemünkben
könnyek csillogtak, mosolyogtunk és pihentünk egymásban. Majd ölelésünk
erősödött, csak illatok voltunk, s nem tudtuk, melyik illat kié, de nem
is volt lényeges, mert ami egy, ott nincs kettő. Bűvös barlangod szoros
gyűrűbe vont, mozdulni sem tudtam, de nem is akartam mozdulni. Lábaid
derekam körül tartottak fogva, de fogoly akartam lenni. Ajkunk újra
találkozott, nyelvünk újra játékba kezdett, ittuk egymás nektárját újra
és újra, mert adni akartunk egymásnak valamit, mielőtt az illatok a
semmibe vesznek és a szerelem patakjai elapadnak.
Testünk vad táncba kezdett. A gyönyör szellemét megidézendő,
varázsigéket kiáltoztunk, miket néha magunk sem értettünk. Amikor a
varázsszavak elfogytak, ősi hangok szakadtak ki belőlünk, sóhajok,
nyögések, rekedt boldogságok. A gyönyör szelleme jól értette ezeket, és
busásan jutalmazott minket. Majd lassult a tánc, a szellem visszavonult
barlangjába, hogy előkészítse a legszebbet, a legnagyobbat, amit egy
gyönyörszellem adhat az ölelkező párnak. Vártunk erre a legszebbre
mindketten, szinte mozdulatlanul, de a belső tűztől, erőtől korbácsolva.
Amikor éreztük, hogy itt az idő, vagy mert már nem bírtuk a
várakozást, újra mozdultunk mindketten, s akkor megéreztem kedves
barlangod különös lüktetését és valami kis dombocskát ott belül, ahol
minden meleg, szép és titokzatos. S ahogy táncunk újra kezdődött, a kis
domb egyre nagyobb lett, és amikor úgy éreztük, hogy már ez a vég, új
forrás fakadt belőled, mindennél forróbb, erősebb, mindennél édesebb.
Testünk megfeszült, újra előtörtek az ősi hangok, de most sokkal
erőteljesebben, mint korábban. A sikolyok nem akartak véget érni, közben
a szerelem nedvei és illatai kitöltöttek és betakartak minket. Úsztunk
egymásban, ittuk a mennyei italt, és nem engedtük el egymást.
Meleg barna selyem-erdőid édes vizei a beteljesült szerelem új
illatát sugározták felém. A szerelem illatától megrészegültünk,
elbódultunk, csendes álomba merültünk, egymásban maradva, mert az nem
lehet, hogy elváljunk.
Álmodtunk erdőkről, ahol hatalmas fák nőttek, selyem-szárnyú madarakról,
és egy kristály-patakról, amelyek vize belőlünk fakadt. És láttuk,
ahogy kiemelkedik a habokból egy gyönyörű gyermek, felénk nyújtja kis
kezeit, s mi kézen fogva elindultunk felé.
