Őri István: A szerelem illata

Egyik nap, amikor hazaérkeztél egy hosszú, fáradt nap után, egy pillanatra megálltál az ajtóban, mintha kint felejtettél volna valamit és haboznál, hogy visszamenjél-e érte. Hajadat meg-meg lebbentette az esti szél, mosolyod napfény volt.
- Kerülj beljebb, kedves - mondtam, s te beléptél, táskádat letetted egy székre. Egymásra néztünk, ajkad picit nyitva; hozzád léptem, arcomat arcodhoz szorítottam, megcsókoltalak. Éreztem bőröd illatát és azt, hogy a fáradtság kezd eltünedezni belőled. Kihúztad magad, egyre erősebben öleltél, s én átvettem tőled minden terhet, minden bánatot és rosszat, amit a nap rád rakott. Kivirágoztál, homlokodon és nyakadon az élet apró harmatcseppjei csillogtak, s megéreztem belső tüzed illatát.
A csók végtelen volt, nyelvünk bohón játszadozott egymással, mohón kóstolgattuk egymás nedveit, mert azok a nektárnál édesebbek voltak. Nem szóltunk, mert nem tudtunk szólni, de testünk azt mondta: „Még...”
S amikor már levegőt is alig kaptunk, amikor már semmi nem volt elég, gyengéden kibonta­koztál az ölelésből és azt suttogtad: „Hosszú volt a nap. Csak egy gyors zuhany. Mindjárt elkészülök, kedves.”
Tudtam, ez a szerelem illatainak elrablását jelenti, s azt nem akartam. „Ne menj!” Elmosolyodtál és ott maradtál velem. Lerúgtad a cipődet, lábujjaidat tornáztattad. Én csak néztem elbűvölten a legszebb lábakat, térdre estem és megcsókoltam őket. „Ne tedd ezt, kedves.” mondtad. „Egész nap cipőben voltam...” De annál erősebben szorítottam ezt a két gyönyörűséget és egyre mohóbban szívtam illatukat, mert az a szerelem illata volt nekem: a Te illatod. Amikor ujjaidat harapdáltam, kicsit megremegtél és sóhajtottál, hogy csak én hallottam.
Felálltam, mert látni szerettem volna szemed, orrod, füled, hajad, mindened. Újra magamhoz öleltelek, hajadban bolyongtam, éreztem illatát: az is a szerelem illata volt. Majd a nyakadat fedeztem fel, karodat, kedves kezedet. S te hagytad mindezt, mert jó volt neked. Közben egyre illatosabb lettél, tested harmatos gyöngy-ruhába öltözött, s a fénylő gyöngy-kórus azt énekelte: „Az italod vagyunk. Végy magadhoz, mert látjuk, szomjúhozol, és mi arra rendeltettünk, hogy oltsuk szomjadat.” Elvettem ruháidat, bársony-halmaidról felittam az édes cseppeket, köszö­net­képpen megcsókoltam őket, játszadoztam velük. Újra kisgyermek lettem, aki keresi és meg is találja az élet italának forrását. Rózsabimbóid szárba szökkentek, kinyíltak, kínálták kelyhüket, s én ajkammal elfogadtam őket. Arcom hozzájuk tapadt és hallottam szíved dobogását.
Meglátogattam karjaid hajlatát is, ahol a pici barna selyem-erdők új és új felfedezni valót tartogattak számomra. Játszottam a selyemszálakkal, bolyongtam a selyem-fák között. Selyem-ágak simogatták az arcomat, s csak rohantam, egyre beljebb az erdőben, mert a simogatás jó volt. Amikor megszomjaztam, ajkammal felittam a dúsan párálló szerelem-erdő italát.
Kedves halmaid között tiszta forrásból patakok csordogáltak arra, ahol a nagy titkok rejlenek. Követtem őket egyre lejjebb és lejjebb, mígnem egy puha dombon dús erdőbe értem, amely épp oly bársony-finom volt, mint a kisebb testvérei karjaid védelmében.
Csókoltam a patak medrét, elkóboroltam a meleg barna bársony-erdődben, jártam a szélein, bementem a mélyére is, s talán el is tévedtem volna a sötétben, ha hó-szín combjaid fénye nem mutatja az utat. Bűvös erdőd gyönyörű párába burkolózott és szerelmed illata soha nem érzett vágyakat keltett bennünk. Betelni nem tudtam velük, de tovább mentem ajkaid felé, melyek kaput nyitnak egy másik világba, s amelyeket éppen úgy lehet csókolni, mint amik kedves hangodat adják nekem.
Ajkaid szétnyíltak, forró-ölelőn, s éreztem, hogy minden mozgásban van, minden lüktet, csókjaim nyomán szerelmünknek új bővizű forrásai nyílnak, éreztem a szerelem illatát, éreztem a szerelem ízét és velük sem tudtam betelni. Bejártam barlangod mélyét, megérintettem pici zászlócskádat, amely peckesen magasodott ajkaidból és azt mondta: „Itt vagyok, szép vagyok, nagy vagyok!” S amikor már minden tűz pirosan izzott, amikor már azt hittem, mindent megkóstoltam, azt suttogtad: „Ne várass soká!”
Nem várattalak, felemelkedtem hozzád és egyek lettünk. Szemünkben könnyek csillogtak, mosolyogtunk és pihentünk egymásban. Majd ölelésünk erősödött, csak illatok voltunk, s nem tudtuk, melyik illat kié, de nem is volt lényeges, mert ami egy, ott nincs kettő. Bűvös barlangod szoros gyűrűbe vont, mozdulni sem tudtam, de nem is akartam mozdulni. Lábaid derekam körül tartottak fogva, de fogoly akartam lenni. Ajkunk újra találkozott, nyelvünk újra játékba kezdett, ittuk egymás nektárját újra és újra, mert adni akartunk egymásnak valamit, mielőtt az illatok a semmibe vesznek és a szerelem patakjai elapadnak.
Testünk vad táncba kezdett. A gyönyör szellemét megidézendő, varázsigéket kiáltoztunk, miket néha magunk sem értettünk. Amikor a varázsszavak elfogytak, ősi hangok szakadtak ki belőlünk, sóhajok, nyögések, rekedt boldogságok. A gyönyör szelleme jól értette ezeket, és busásan jutalmazott minket. Majd lassult a tánc, a szellem visszavonult barlangjába, hogy előkészítse a legszebbet, a legnagyobbat, amit egy gyönyörszellem adhat az ölelkező párnak. Vártunk erre a legszebbre mindketten, szinte mozdulatlanul, de a belső tűztől, erőtől korbácsolva.
Amikor éreztük, hogy itt az idő, vagy mert már nem bírtuk a várakozást, újra mozdultunk mind­ketten, s akkor megéreztem kedves barlangod különös lüktetését és valami kis dombocs­kát ott belül, ahol minden meleg, szép és titokzatos. S ahogy táncunk újra kezdődött, a kis domb egyre nagyobb lett, és amikor úgy éreztük, hogy már ez a vég, új forrás fakadt belőled, mindennél forróbb, erősebb, mindennél édesebb. Testünk megfeszült, újra előtörtek az ősi hangok, de most sokkal erőteljesebben, mint korábban. A sikolyok nem akartak véget érni, közben a szerelem nedvei és illatai kitöltöttek és betakartak minket. Úsztunk egymásban, ittuk a mennyei italt, és nem engedtük el egymást.
Meleg barna selyem-erdőid édes vizei a beteljesült szerelem új illatát sugározták felém. A szerelem illatától megrészegültünk, elbódultunk, csendes álomba merültünk, egymásban maradva, mert az nem lehet, hogy elváljunk.
Álmodtunk erdőkről, ahol hatalmas fák nőttek, selyem-szárnyú madarakról, és egy kristály-patakról, amelyek vize belőlünk fakadt. És láttuk, ahogy kiemelkedik a habokból egy gyönyörű gyermek, felénk nyújtja kis kezeit, s mi kézen fogva elindultunk felé.