Vallomás
Ahogy a szemed mosolygott rám,
még most is előttem lebeg,
mintha fényév sötétség után,
először látnám az eget.
Te vagy ki esténként elringat,
ki vágyaimban szállongott,
Rég ismerlek így, már láttalak,
bár tudom, hogy csak álom volt.
Érzem én, részedről ez játék,
ám mégis bevallom neked:
Életem azóta szenvedés,
hogy két szemed rám nevetett.
Amikor téged álmodtalak,
rejtély, miről nem tehetek,
amiért rám a vágyak hulltak,
s a láthatatlan fellegek.
Ha szerelem száll egymagában,
az idő merengésbe leng,
mint egy csendes, őrült pillanat,
a szív miatt, mely tévedett.
De álmodom szemed mosolyát,
mert szinte olyan ez nekem,
mintha fényév sötétség után,
először látnám az eget.
(Baranyai Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése