Hozzád...

Hozzád...

Az élet mély erdejéből,
bújt elő az édes szomorúság,
reszketek tekintetedtől,
s bódító illattól virulnak
lelked kertjében,
az áhított rózsák.
Forrásod csendjében
tiszta a szeretet,
kellemes érzés,
mely puha selyemként
ölel, s nem hiteget.
A pillanat most égig ér,
kísérj el, fogd kezem,
a legszentebb örömöket
ízlelem.
A kételyek mocsarában
is szikra éled,
mit soha nem értem el,
most valós, nem igézet.
A varázslat mezején,
boldogság szökött
be ajtómon,
örök lámpás ragyog nekem,
a szenvedély
mámoros cseppje
fűszerezi életem.
A szélbe kiáltanám,
de csak suttogok,
erdőd rejteke,
szívem szenthelye.
Oda tartok,
hol nesztelen léptekkel
találkoznak a
vágytól remegő sóhajok. 

(Taygeta)