Akkor szerettelek meg, amikor már nem vártam többé ilyen érzéseket. Túl voltam mindenen. A csalódásokon, az üres reményeken, azokon a napokon, amikor görcsösen próbáltam valamit, valakit találni. Elfáradtam. Megtanultam elengedni a vágyat, hogy mindenáron szeretni és szeretve lenni akarjak. Nem kerestem többé. Úgy gondoltam, hogy ha ennek meg kell történnie, majd megtörténik, de már nem hittem benne igazán.
És akkor... ott voltál. Csendben, szinte észrevétlenül léptél be az életembe. Nem volt nagy pillanat, nem zengett harangszó, nem borult virágba az ég. Egyszerűen csak ott voltál, és a jelenléted... valahogy minden más volt. Nem keresett szerelem volt ez, nem a magányba kapaszkodás, nem a régi sebek nyomán felépített álmok. Te nem azért jöttél, hogy betölts valami űrt bennem.
Ahogy teltek a napok, nyíltam meg feléd. Talán először észre sem vettem, mennyire fontos lettél nekem. De aztán egy reggel, mikor rád gondoltam, valami megváltozott bennem. Felismertem, hogy szerelmes vagyok. De ez a szerelem más volt. Tiszta, nyugodt, természetes. Nem vártam cserébe semmit. Nem vártam azt sem hogy Te is szeress.
Ez az érzés nem sietett sehová, nem akart mindent azonnal, csak létezett, bennem, körülöttünk.
Akkor szerettelek meg igazán, amikor már nem vártam semmit, nem reméltem és nem követeltem az élettől. Csak hagytam, hogy megtörténjen. És talán épp ez volt benne a legszebb: hogy nem kerestelek, mégis megtaláltalak.
- Ági
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése