Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor rádöbben arra, hogy bármit és bárkit elveszíthet. Amikor a szeretet mindennél fontosabbá válik. A kemény szív felolvad, felszabadul a lélek, és csillogó szemmel, mondjuk, hogy szeretlek. Ilyenkor rájövünk, hogy soha nem késő megtanulni szeretni, soha nem késő jó érzésekkel gazdagítani a másikat. Belátjuk, hogy érdemes őszintének lenni, azt is kimondani, ami fáj, ami nehéz, és amiről azt érezzük, könnyebb nem beszélni. Megértjük, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy haragot hordozzunk, hogy összeszorított száj mögé érzéseket rejtsünk. Megtanulunk, önzetlenül adni, átkarolni az Istent, önmagunkat, és ezen keresztül mindent, ami számít. Megtanulunk hálás szívvel benne lenni a pillanatban, és befogadni mindent, amit kapunk. Gyakoroljuk az elengedést, és köszönetet mondunk, mindenért, ami megadatott. Tanultunk, fejlődtünk, tapasztalatokat szereztünk, bölcsebbek lettünk. Képessé váltunk megérezni a valódi könnyre fakasztó hálát, és szívünk legnagyobb szeretetével fejet hajtunk a Jóisten előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése