Vannak a láthatatlan napok, amikor azt érzed, téged senki sem lát. Láthatatlanul ébreszt a reggel és te vele kelsz. Majd éled az életed. Ugyanaz az út, ugyanaz a fa, és a bokor is ismerős. És te mész, néha lehajtott fejjel, érzed, nem vesz észre senki. Bebugyolál a jól ismert érzés, már megszeretted. És lesz, amikor keserűbb az élet, és van, amikor úgy érzed, ma édesebb. Lesz, amikor örömöt csempész a sors a lelkedbe, és van, amikor utolér a bánat. De érzed, oly mindegy, hisz nem vesznek észre. Majd eljön a pillanat, talán egy mosoly, egyetlen érintés, egyetlen mosoly, vagy csak a napsugár az égen, amikor értelmet nyer minden. Egyszerre láthatóvá válsz, és látod majd a teremtett világot. És bátorságot nyersz, erőt és hitet, hogy megmutasd, hogy elmondhasd, az élet, hozzon bármit, szép. Mert a tiéd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése