Amikor a világra jöttél, valakinek el kellett volna mondania, hogy nem vagy véletlen ezen a világon. A szemeidbe nézve kellett volna elmondania, hogy erősebb vagy, erősebb bárkinél. Amikor megszülettél, abban a pillanatban tudnod kellett volna, hogy csoda vagy, és történjen bármi, sodorjon majd az élet bármerre, a csoda benned, megmarad. El kellett volna mondani, hogy minden könnyed felszárad egyszer, ne add fel, mert mindig van tovább. Amikor a világra jöttél, valakinek az ártatlan szemeidbe nézve kellett volna elmondani, hogy gyönyörű vagy, a tiszta lelked, majd a megtépázott még szebbé válik. Tudnod kellett volna, hogy minden csatát megnyerni nem lehet, néha bizony fájni fog az élet, de menned kell tovább. El kellett volna mondani, hogy szeretni nem mindig egyszerű, de mindig csodaszép, és ha szeretnek, ha igazán egyszer az életben igazán szeretnek, ne add semmiért. Egyszer az életben meg kell értened, hogy az élet szép, még akkor is, ha néha borús az ég. Szép, mert a része vagy, a csodáddal, vagy az élet terhe alatt görnyedt hátaddal, a mosollyal, a könnyekkel, az életeddel. Valakinek el kellett volna mondania. Mit is? Amire talán szavak sem léteznek.
(Theodorovits Andrea)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése