Szenvedély és szenvedés
Aligha van valaki, aki nem vette még észre, hogy ez a két szavunk
mennyire hasonló! Ha elfogadjuk, hogy a nyelv nem véletlenül összeállt
betűk halmaza, a hasonlóságnak értelme kell, hogy legyen. Ráadásul a
hasonlóság nem csak a mi nyelvünkben van meg. A latin „passio”
szenvedést jelent (ismerhetjük a szót a Jézus szenvedéseit bemutató
passió-játékokból), míg passziónak valamilyen élvezetes időtöltést
nevezünk. Az angol „passion”
szó egyaránt jelent dühöt, kínszenvedést, de szenvedélyt, sőt akár
szerelmes hevületet is. (A magyar nyelv rajongói - köztük e sorok írója
is – hajlamosak abba a hibába esni, hogy csak a mi nyelvünk képes
mélyebb összefüggésekben, szerves rendszerben gondolkodni. Valójában ez
minden nyelvben így van, legfeljebb a mienkben és más régi nyelvben
teljesebben megmaradt, mint a sokszor „modernizált”, és a természettel
együttélő kultúráját feladó népeknél és nyelveknél.)
A szenvedély, szenvedélyesség nálunk általában pozitív érzésnek számít –
kivéve, amikor túlzássá, szenvedélybetegséggé válik. Szenvedélyesen
szeretünk szeretni, szenvedélyesen tudunk gyűlölködni, játszani,
szenvedélyünk lehet a mozi, a foci, a bélyeggyűjtés, az Internet vagy a
munkánk is. Legszebb regényeink, drámáink mind a szenvedélyes
szerelemről szólnak. A szenvedélytől mentes embert gyakran „langyosnak”,
unalmasnak, szürkének tartjuk. Ezért elsőre nem is értjük, mi rossz
lehet a szenvedélyben. Csak akkor tapasztaljuk meg, amikor valami miatt
nem tudunk kedvenc passzióinknak hódolni, szenvedélyünket nem tudjuk
kiélni, vágyunkat kielégíteni. A hiányérzetből csakhamar szenvedés lesz.
Megtapasztaljuk, hogy az öröm és a kín milyen közel járnak egymáshoz.
Ahogyan a szerelmes ember is ugyanezt éli meg. Többnyire nem halunk bele
a beteljesületlen szerelembe sem Rómeó- és Júliaként, de „kutyául”
tudunk szenvedni. Ám a megélt lelki gyötrelmek nem akadályoznak meg
bennünket abban, hogy továbbra is szenvedéllyel éljük meg az életünket.
Ez hát a kapcsolat a szenvedély és szenvedés között. Minél hevesebb a
szenvedély, annál mélyebb a szenvedés. Égig érő magasság és feneketlen
mélység. Ahogyan a szenvedélybetegségekben, más szóval függőségekben
szenvedők érzik ezt a legjobban. És nagyon nehéz megmondani, mikor válik
a szenvedély függőséggé, hol az a pont, amikor a hiány már
elviselhetetlen szenvedést vagy fizikai tüneteket okoz, netalán
amorális, visszavonhatatlan cselekedetekre ösztönöz.
Természetes igényünk, hogy keressük az örömet adó élményeket és
elkerüljük a fájdalmasakat. Ezzel mindenki így van. De a bölcsek már
igen régen felismerték, és tanítják máig is, hogy lehetetlen csak az
örömteli pillanatokban élni – legalábbis, amíg az örömöt az anyagi,
testi világban keressük. Itt ugyanis minden mulandó, ahogyan nem
szerezhetünk meg bármit, úgy nem is tarthatjuk meg mindörökre, amit
elértünk, megkaptunk. Ezek a felismerések vezették Buddhát azokhoz a
tanításokhoz, amelyekhez hasonlókat másutt a középút bölcsességeként
ismernek. A boldogságot nem kötni földi célokhoz, személyekhez, és nem
ragaszkodni semmihez, ami múlékony és elveszíthető – talán ez a lényeg. A
legnagyobb nehézség pedig az, hogy a szenvedélyekben élő, gyönyört
kereső ember egyszerűen képtelen elképzelni, elhinni, hogy létezik a
megvilágosodottság állapota, ahol a boldogság és öröm állandó
állapotaiban lehet élni, amihez hasonlókat a legnagyobb gyönyörben is
csak pillanatokra vagyunk képesek megélni, megtartani viszont egyáltalán
nem. És ez a meg nem értés szüli azt a gondolatot, hogy a buddhizmus és
a Tao valami fakó és örömtelen életet követelne meg.
Pedig nem így van. A buddhizmus egyik eszménye például a „négy
mérhetetlen” megvalósítása. Ezek: a mérhetetlen szeretet, a mérhetetlen
együttérzés, mérhetetlen öröm és mérhetetlen „közömbösség”. A
mérhetetlen öröm, (amit úgy is jellemeznek, mintha a tökéletességet
elért lények az állandó orgazmus állapotában lennének) csak a
mérhetetlen szeretettel és együttérzéssel együtt érhető el. Fontos, hogy
az együttérzés alatt ne passzív sajnálatot értsünk, hanem aktív
segítőkészséget, mert a sajnálat gyökere a félelem, önféltés, az
együttérzésé pedig a szeretet. A negyedik tulajdonságot nem véletlenül
tettük idézőjelbe. Ugyanis nem lehet pontosan lefordítani, ahogy számos
más szanszkrit, tibeti, kínai, japán stb. kifejezést is csak körülírni
tudunk. Fordítják egykedvűségnek, rendíthetetlenségnek is, de ezek sem
pontosabbak. Ha valóban közömbösségről lenne szó, ez kizárná a másik
három megvalósíthatóságát – ezt nem nehéz belátni. Épp ezért nem értjük,
mi is lenne ez a negyedik tulajdonság. A nyugati logika nem szereti a
negatív definíciókat. Amit a keletiek „nem kettősség”-nek neveznek, mi
egységnek fordítjuk, pedig az első a pontosabb. Így ez a „közömbösség”
is talán a legpontosabban „szenvedélytelenség”-ként lenne értelmezhető.
Hiszen a szenvedély elkerülhetetlen ellenpólusa a szenvedés, és a
buddhizmus éppen a szenvedéstől mentes életre szeretne megtanítani
mindenkit. És ha igazuk, van, ennek a szenvedélyektől való szabadság az
útja. Gyönyörteli élet, szenvedély és ragaszkodás nélkül. Más szavakkal
az arany középút követése.
De ehhez még keletre sem kell mennünk, hiszen méltatlanul hanyagolt költőnk, Vörösmarty Mihály is megírta:
„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.”
(A merengőhöz)
(Kövesi
Péter- www.ezotanito.com)
