Balázs László
Utam…
Kézfejre kiülő
hozzád simuló lélek
most gyengéden
forró bőrödhöz érek,
finoman húzva,
elfogyón a nyomon
magam arcodra írom.
Most homlokod vonalát
rajzolom, láz vagyok
és ott hagyom őrizetlen,
– benne minden álmom –
rám nyíló szemed.
Legjobban tán
magamtól féltelek.
Most rebbenő pillád vagyok:
vágy és elejtett pillanat
magával rántja
az eltört szavakat.
Most a hajadban megbújó árnyék,
amit úgy vártunk... hiába
a karodban ringatózó esténk.
Most apró félénk ránc
mosolyod formált
s talán én vagyok bánatod,
mit a mosolyra írtam...
ajkadon tűnök el
egy kimondatlan szóban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése