Szeretlek, mert szeretlek!
A nő, akinek gyermekkorában édesanyja időről-időre őszintén mondta ki, „szeretlek”, talán nem is gondolja, mekkora lehetőségeket jelentő útravalót kapott az életre. Megtanulta, hogy ezt a csodálatos érzést kifejező szót nem kell félni kimondani, bármi is legyen a következménye: viszontszeretés, vagy visszautasítás, esetleg közömbösség.
Vannak, akik mindháromtól félnek, ezért egyáltalán nem, vagy csak passzív helyzetekben (levélben, harmadik személynek mondva, stb…), amikor a másik nem tud rá közvetlenül reagálni, merik kimondani a bűvösnek vélt hangsort, mert tartanak mágikus erejétől, míg mások éppen ezzel próbálnak manipulálni az emberi játszmák során. Véleményem szerint a „szeretlek” kifejezés mágikus ereje éppen abban rejlik, hogy a kimondás pillanatában, leesik róla az álarc és feltárul a mögötte meghúzódó őszinteség illetve hamisság. A „szeretlek” szó igazságérzete nehezen tűri a mellékmondatokat: szeretlek, mert…; szeretlek, de…; szeretlek, csak…;
Szeretlek, hiszen szeretlek! –ennyi az egész. És szeretek veled élni, mert őszinte vagy ami nekem, nagyon fontos, és szeretek veled szeretkezni, mert az számomra csodálatos élményt jelent… -de mindez már rólam szól, nem arról hogy téged szeretlek. Ismert bölcsességek szerint, ha meg tudom indokolni, miért szeretem a másikat, akkor nem szeretem igazán. Szerintem ez nem így van, az okok keresése még nem kizáró tényező. Indokaim vélt vagy valós megléte és kifejeződése pusztán annyit jelent, hogy önzőbb vagyok, mint amennyire szeretem a másikat, ezért nem jutok el a szeretet magyarázatoktól mentesre lecsupaszított magjáig. Vajon miért nem? Talán nem szeretem magam eléggé..? Vagy? Gondolat! Ébresztő!!!
(Forrás: Ideál életmódmagazin)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése